Lélegzet
"A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni."
Samantha Morgan
 |
| [ zene ] |
Kétszáz kilométer per órával mentem. És még mindig csak nyomtam lejjebb és lejjebb a padlógázt. A sebességmutató csak egyre növekedett, míg én kiabálva élveztem a belém toluló adrenalint. Az eső koppanva találkozott a szélvédővel, az ablaktörlő sebesen tisztította meg az előttem elterülő látképet. Jobb kezem a sebváltón pihent, egy kormánnyal irányítottam a kocsit, ami könnyedséggel is minden nehézség nélkül vette az akadályt és a gyorsaságot. Kényelmesen és félelem nélkül haladtam, egészen addig a percig, amíg előttem nem termett egy betonfal. A kocsi összeroppanva állt meg, míg én a biztonsági öv fogságából kiszakadva repültem előre. A hűs csapadék áztatta bőrömet, majd a fájdalom, amit a kemény beton okozott. Nem bírtam felkelni, kiáltani akartam, de egyszerűen képtelen voltam rá. A kocsi mögöttem robbant, de a betonfalnak már nyoma sem volt. Szirénák száza csapta meg a fülemet, amelyek egyre gyorsabban és közelebbről hallatszottak. A szívem dobbanása, a fülemben lévő vér zubogása kezdett mindent elhallgattatni körülöttem, s, hogy őszinte legyek megnyugtatott. Szürke szempárom a zuhogó esőt figyelte, hogy miként találkozik a belőlem csörgedező vérrel. A víz tisztasága hirtelenjében zavaros lett, szívem egyre zavarodottan dobbant, szemeim nyugvásra vágytak. Szüntelenül mustráltam a vizet, ami körém gyülekezett, ami az én véremet tartalmazta. Először csak résnyire szűkültek össze a szemeim, majd végleg lehunytam őket, amint éreztem, hogy a szívem... az utolsókat veri.
Hajam az arcomhoz tapadt, szám kiszáradt és forró könnycseppjeim durván folytak le az arcomról. Ziháltam, és megint úgy éreztem, hogy nincs levegőm. Keservesen nyüszítettem, kiáltottam, fejemet jobbra balra forgattam idegességemben. És ekkor láttam meg a nyíló ajtót és Anne alakját, aki aggódóan méricskélő szempárjával közeledik felém. Szemei alatt fekete karika ékeskedett, mellettem lévő kis fotelkában a kék selyem takaró volt össze gyűrötten odahajítva. Itt aludt. Az évek során sikerült észrevennem és kitapasztalnom, ha Anne egy csöppet is aggódik értem akkor az éjjelt, ahogy a nappalt is velem tölti. Ez amolyan anyai aggodalom. Legalábbis ezzel tudnám a legjobban definiálni a dolgot. Viszont nagyon is jól tudtam és éreztem, hogy most nagyon cudarul vagyok. A tüdőm égett, a lábaimban a csontjaimat, mintha aprólékosan és figyelmesen tördelték volna piciny darabokra. Bal és egyetlen mozdítható testrészem most képtelen volt parancsomnak eleget tenni és... nem éppen nyugtató dolog rájönni, hogy nem működsz rendesen. Pánik uralkodott rajtam, hogy még az a nyamvadt bal kéz is lebénult, s ha tudtam volna biztosra veszem idegességemben az ágyon hánykolódtam volna. Anne a lázmérőt a számba dugta, arcomba lógó izzadt tincseimet eltűrte és homlokomra egy nedves, hűs rongyot tett. Percekig állt mellettem láthatóan türelmesen, ujjai lassan szántottak végig verejtékkel elázott tincseimet.
- Lou és a családja a hajón fog nyaralni idén. - szemeimet lassan hunytam le, hangom még számomra is rekedten csengett. - Meghívott téged is a fiaddal. Elhozhatja magával a barátját is, ha szeretné.
Az utóbbi időben Anne rengeteget mesélt a fiáról, hogy nem képes felvenni a telefont, beszélni vele. Kezdte elhagyni a reménye, hogy idén nyáron még viszontlátja szeretett fiát. Ha egy kis motiválás kell hozzá, biz isten én megadom. Ha ő kihagyná, a barátja biztos nem szalasztana el egy ilyen lehetőséget.
- Köszönöm, Sam. De nem hinném, hogy valaha is visszajönne Harry. - szemhéjam egy csöppnyit emelkedett csak fel, s tekintettem fel a nőre. - Nagyon makacs teremtés a fiam. - rázta meg a fejét nemtetszően, majd a kis csipogó hang hallatán kiemelte a számból a lázmérőt.
- Ne mondj le róla, Anne. - suttogtam fáradtan. - Különleges srác, egy dühös kamasz.
- Huszonegy éves Sam, már nem kamasz.
- De nem is felnőtt. - köhintettem. - Adj neki egy kis időt.
- Évek óta felénk sem néz. Örülök, ha sikerül havonta beszélnem vele egy-két percet.
- Még nem dolgozta fel, hogy más mellett kötöttél ki, Anne. Nem minden gyerek viseli el, ha a szülei szétmennek.
- Ezt ő mondta neked? - szörnyülködött, haját idegesen tűrte vissza füle mögé.
- Nem. - küldtem felé egy halvány mosolyt. - Csak látom rajta. No meg talán az is benne van a pakliban, hogy én is így viselkedtem, amikor apám egy másik nő mellett kötött ki. Utáltam azt a nőt és apámat is, és bármit megtettem volna, hogy külön lássam őket és anyámat meg apámat együtt. Aztán egy kis idő után rájöttem, hogy talán jobb is így, hogy minden így történt. Anyu boldog volt velünk, apu meg azzal a nővel.
- Ezt nem is mesélted. - mosolygott, szemével a lázmérőt méregette.
- Nem olyan dolog, amit az ember szívesen elújságol. - ajkamat megnyaltam, de ugyan olyan száraz maradt, mint volt. - Van lázam?
Anne kikerekedett szemekkel mustrált engem, majd a lázmérőt.
- Hívom a mentőket.
Néha csupán csak érzed, hogy valami nincs rendben vagy éppen csak nem lesz rendben. Vannak napok, amikor minden jobb, s van amikor ez pont az ellenkezője. Akkor a pokolban érzed magadat. Nos, azt hiszem, ha az ember a pokolban így érzi magát én nem kívánkozok oda kerülni. A mentő szirénája még belülről is fülsüketítő volt, de mintha ezer cseppnyi sós folyadék tolult volna a fülembe. Nem hallottam. Pont olyan érzés volt mint régebben a tenger mélyére merészkedni, s élvezni a korallok által nyújtott gyönyörű látképet. Amikor a parányi halak rohanva úsztak el melletted, a csikóhalak kecses mozgással közeledtek feléd, s a cápa félelmetes termetét, ami föléd kerekedett. S még sem bántottak. Most viszont ez a kép teljesen más volt. Infúzió, lélegeztetőmaszk, és szíjak, amiket még otthon kötöttek testemre. Már épp gúnyolódva akartam megjegyezni nekik, hogy nyugodjanak meg, mert biztosak lehetnek benne, hogy sehova sem megyek, de valahogy elhagyott az erőm, ahogy a humorérzékem is. Arcom égett, szemhéjam mintha mázsás súlyból lenne, alig nyílt fel. Miután Anne kijelentette, hogy majdnem negyvenhárom Celsius fokos lázam van, minden megszűnni látszott. Arra riadtam fel, hogy körülvesznek, és orvosok rohangálnak sebesen körülöttem. Beszétek hozzám... csupán semmit sem hallottam még mindig. Jó kezemet nem bírtam használni, s most először... hosszú idő óta úgy éreztem, hogy végem. Hogy itt az én időm a távozásra. Biztos voltam benne, hogy a halál szagát éreztem, amikor végleg elnyelt magával az álomvilág.
