TIZENEGYEDIK FEJEZET

Tüdőgyulladás

"Ha az élet nehézségei miatt a padlón kötsz ki, két választásod van. Lent maradsz, vagy felállsz, leporolod a nadrágodat, s emelt fővel továbbmész. Én az utóbbi mellett döntöttem."

Harry Styles

   El sem hittem, hogy rávett erre. Hogy volt mersze lefoglalni a repülőjegyet és helyettem összepakolni csakis azért, hogy biztos legyen abban, hogy nem szegem meg a szavamat. Amikor a repülőtérre értünk volt bennem valami izgatottság féleség. Nem tudom megmondani mi miatt. Talán, hogy ismét visszatérek oda, ahol pár hétig voltam vagy csak amiatt, hogy lesz mellettem valaki, aki már évek óta ismer. De mégis féltem, hogy most fény derül a titkomra, s ez mindent elszúr. Louisval megígértettem, hogy tartja a száját és még egy közös kis mesét is megbeszéltünk, hogy egyikünk se bukjon el a magyarázatokban. Csak a baj az volt, hogy nagyon is jól tudtam, hogy Sam átfog látni rajtunk, pont úgy, ahogy múltkor rajtam is átlátott. A forró levegő azonnal megcsapta az arcomat, amint kiléptünk a repülőtérről, s figyelmesen keresgéltem édesanyám arcát, mindhiába. A tömeg körülöttünk sietősen oszlott, mindenki izgatottan ment oda rég nem látott családtagjához, szerelméhez vagy gyermekéhez én viszont akármennyire is ódzkodtam ettől, most az egyszer szerettem volna anyámat szoros ölelésbe fogni és tudatni vele, hogy mennyire hiányzott. De anyu arca helyett most egy másik ismerős alak tűnt fel. Louise. Szemét sötét karikák keretezték, bőre napbarnított volt, haja még szőkébb, mint utoljára volt. Lábán egy fekete-fehér csíkos gatya volt, felső testét egy bő, ujj nélküli fekete pólóval takarta el. Arcán most semmiféle érzelem nem látszódott, pedig, amit sikerült látnom belőle még régebben, nem ilyen volt. Mosolygott, nevetett, viszont a mostani nő, aki közeledett felénk őszintén szólva idegen volt számomra. 

- Sziasztok fiúk! - apró mosolyt erőltetett arcára, lábával előre-hátra billegett. - Jól utaztatok? 

- Üdvözlöm, Mrs... 

- Teasdale. - rohant segítségére barátomnak. 

- Üdvözlöm, Mrs. Teasdale. - nyújtott kezet. - Louis Tomlinson vagyok, Harry barátja. Köszönöm szépen a meghívást. 

- Örülök, hogy találkoztunk Louis. - rázta meg a kezét Louisnak. - Kérlek tegezz és szólíts csak Lou-nak. Gyertek, erre van a kocsi. 

Meg sem várta, hogy reagáljunk, csak megfordult és elindult a fekete Volvo terepjáró felé. Lassan kullogtunk Lou után, aki már nyitott csomagtartóval várt, ahova behelyeztünk csomagjainkat. 

- Hol van anyu? - kérdeztem a hosszan tartó csönd után. Már vagy tíz perce utaztunk, de senki sem szólt egy árva szót sem. Még a beszédes nő sem, aki óvatosan, figyelmesen hajtott a forgalomban. 

- Akadt egy kis dolga. - nézett a visszapillantó tükörbe, majd a piros lámpa láttán fékezett, idegesen a hajába túrt. - Ezt Sam küldi neked. 

Egy fehér borítékot nyújtott hátra, amire a nevem volt ráírva. Gondoltam, hogy nem ő írta, hiszen... nem lenne képes rá, de a boríték mélyén biztosra vettem, hogy most nem pénz lapul. Sokkal nehezebb volt, mint az előző. Kulcsommal feltéptem a papírt, majd miután szétnyitottam három kulcsot szedtem elő belőle. 

- Ez mi? 

- Egy kocsikulcs és a hajón lévő jetskik kulcsa. Szeretné, ha használnátok őket, amíg itt van a barátod. - felelte, majd a gázra lépve ismét elindult. Összehúzott szemöldökkel méricskéltem az előttem lévő nőt, semmit sem értettem.

- Miért nem akkor adta oda, amikor találkozunk?

- Harry - sóhajtott egy kövéret. - Sam nem lesz ott a hajón. 

- Elmondanád végre, hogy mi a franc is van most pontosan? - fújtattam, idegesen gyűrögettem a borítékot a kezembe. Louis az alkaromra tette a kezét, egy biztató mosolyt küldött felém. 

- Nyugodj meg, haver. - suttogta, tekintetét Lou-ra vezette. 

- Nos, elmondod? - kérleltem immáron nyugodtabb hangszínnel.

- Lassan két hete, hogy Sam kórházban van. - felelte keserűen, majd hallgatását szipogás követte. - Pár napig kómában volt, de most már java részt ébren van. Két-három napig leszünk a hajón, ma már Anne és Rob is csatlakozik hozzánk, mert Bethnek így lett szabad ideje, amit nem kell az egyetemen töltenie. Sam szeretné, ha jól éreznétek magatokat, addig ő is összetudja egy kicsit szedni magát otthon. Nem szabadott volna kifecsegnem mindezt, mert Samantha a lelkemre kötötte, hogy ne gyötörjelek titeket azzal, hogy mi is a baja, de csak hozzá jöttetek és véleményem szerint Anne úgyis tudósított volna róla téged, Harry. - apró, őszinte mosolyt küldött felénk a visszapillantó tükörből. - Egyikünk sem így tervezte, de Samnél sajnos beszámíthatatlanok ezek a betegségek. Egyik napról a másikra lesz rosszul, nem tudunk rájuk egyszerűen még felkészülni sem.
- Már jól van?
- Az orvosok szerint szépen javul. Azt hiszem nem tett jót annak az őrült nőszemélynek, hogy kint ücsörgött isten tudja mennyi ideig a szakadó esőben. - nemtetszően megrázta a fejét. - De ilyen Samantha. Mindig is ő képviselte a család érthetetlen gyerekét. Viszont Harry jót tenne édesanyádnak, ha jól viselkednél és beszélgetnél vele. Magát okolja Samantha miatt, mert ő volt akkor ott, amikor minden történt.
Élesen szívtam be a levegőt. A tudat, hogy ott lesz anyám semmirekellő férje... felkavarta a gyomromat. Ennek ellenére mérlegelnem kellett a helyzetet, így akármennyire sincs ínyemre kedves leszek..mindenkivel. Nagyon is jól ismerem anyámat, hogy ilyenkor mennyire magába tud fordulni. Amikor Gemmával kiskorunkban valami történt velünk mindig csak azt szajkózta, hogy ő a hibás, ha jobban figyelt volna nem lenne most semmi gond. Pedig tényleg mi voltunk a hibásak, s nem ő.
- Rendben. - biccentettem késleltetve.
- Sam nagyon várja már, hogy megismerjen, Louis.
- Óó. - délceg mosoly ült ki barátom szájára. - És még én mennyire várom, hogy megismerjem. Harry rengeteget mesélt róla.
Pajkos mosollyal fordult felém, mire nekem az egekig szökött fel a szemöldököm. Álnok hazudozó! Semmit nem meséltem arról a nőről neki, s ha nem beszél anyámmal most itt sem lenne.
   A hajó, ami sokkal inkább egy jacht már a kikötőbe várt minket fedélzetén a családtagokkal és az alkalmazottakkal. Belépésünkkel egy időben egy pincér lépett oda mellénk és kínált minket italokkal, amiből mindannyian 1-1 pohárral el is vettünk. Hűs limonádé, jégkockadarabokkal, amik a pohárhoz koccantak. A meleg levegő miatt a poharat pára kerítette hatalmába, s visszaemlékeztem arra a napra, amikor ölni tudtam volna egy ilyen hűs italért. A fűnyírás. Azaz átkozott fűnyírás, amit azóta sem bírok kiverni a fejemből. A nap tűzött, a hajó orrában egy medence és pezsgőfürdő várta a fürdőzőket. A napágyon egy férfi pihent kezében Lux-al. Biztosan az édesapja. Lou a kabinok felé vezetett minket, majd két egymás melletti ajtó mellett megállt.
- Ez a szobátok. Pakoljatok ki egy gyertek a fedélzetre. Ha szeretnétek akár használatba is vehetnétek a kulcsokat, amiket Sam adott. - kacsintott, majd sietősen elindult abba az irányba, ahonnan érkeztünk.
- Mit szólnál egy jó kis jetskihez, haver?
Ajkaim mosolyra húzódtak, amikor Louis igennek megfelelő válasszal helyeselt. Mindketten bementünk a saját szobánkba, ami... valami csodálatos volt. Bal oldalon egy hatalmas francia ágy, amivel szemben a falra szegezett plazmatévé. Az ajtóval szemben kilátás a tengerre, saját fürdőszoba és hatalmas szekrénysor. A padlót mahagóni színű parketta borította, míg a falak és bútorok inkább a fekete-fehér kombinációt képviselték. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljesen az ízlésemnek megfelelő szobát kaptam. A bőröndömet a földön széttárva kerestem ki a fürdőnadrágomat, majd ruháimtól megszabadulva kaptam magamra. Hajamat egy fehér baseball sapka alá gyömöszöltem, s már indultam is ki a kulcsokkal a kezembe. A falnak támaszkodva, pajkos, izgatott mosollyal az ajkán találtam Louist, akit magam előtt láttam tapsikolva ugrándozni. Tudtam, hogy legszívesebben ezt tenné, de visszafogta magát. Egy férfi jelent meg előttünk, aki elvezetett minket a jetskikhez és egy védőmellényt nyújtott felénk.
- Ez a fék, ez pedig a gáz. Ha túl nagy gázt ad hirtelen, akkor a jármű kiszalad maga alól. Ne aggódjon, akkor sem lesz semmi gond, mert ez a kis zsinór, ami magára van csiptettve, amikor kihúzódik leállítja a járművet. Érthető voltam? - a férfi gondosan magyarázott el mindent, a legérthetőbb volt, amiket mondott.
- Igen. - mormogtam, lábamat átvetettem és lovagló ülésben ráültem. Magam mellé néztem, ahol nem messze Louis ült, pontosan olyan készen állva, ahogy én. A férfi mögöttem sok szerencsét kívánt, utunkra intett. Először lassan húztam meg a gázt, nem indult. Még pár próbálkozás után bátrabban forgattam el a gázként szolgáló részt, s a jetski gyorsan iramodott előre. Erősen kapaszkodtam, lábaimmal kissé feljebb toltam magamat, szinte már álltam rajta. Jobbra, majd balra fordultam, a vízcseppek, amiket a jetski vert fel az arcomba csapódtak. Őszintén mosolyogtam és kiabáltam élvezetemben. Jó buli! Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is élvezni fogok egy ilyesmi dolgot. S ekkor akármennyire is lehettem boldog... Sam képe jelent meg előttem. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy míg én itt szórakozom... ő egy kórház üres, idegen falai mögött próbálja túlélni a betegségét. Egy rohadéknak éreztem magamat. Egy mázlista rohadéknak, aki jókor volt jó helyen. 

TIZEDIK FEJEZET

Lélegzet

"A szerelem és a veszteség mérlegében a szerelem adott erőt harcolnom azért, hogy tudjak… lélegezni."

Samantha Morgan

[ zene ]

   Kétszáz kilométer per órával mentem. És még mindig csak nyomtam lejjebb és lejjebb a padlógázt. A sebességmutató csak egyre növekedett, míg én kiabálva élveztem a belém toluló adrenalint. Az eső koppanva találkozott a szélvédővel, az ablaktörlő sebesen tisztította meg az előttem elterülő látképet. Jobb kezem a sebváltón pihent, egy kormánnyal irányítottam a kocsit, ami könnyedséggel is minden nehézség nélkül vette az akadályt és a gyorsaságot. Kényelmesen és félelem nélkül haladtam, egészen addig a percig, amíg előttem nem termett egy betonfal. A kocsi összeroppanva állt meg, míg én a biztonsági öv fogságából kiszakadva repültem előre. A hűs csapadék áztatta bőrömet, majd a fájdalom, amit a kemény beton okozott. Nem bírtam felkelni, kiáltani akartam, de egyszerűen képtelen voltam rá. A kocsi mögöttem robbant, de a betonfalnak már nyoma sem volt. Szirénák száza csapta meg a fülemet, amelyek egyre gyorsabban és közelebbről hallatszottak. A szívem dobbanása, a fülemben lévő vér zubogása kezdett mindent elhallgattatni körülöttem, s, hogy őszinte legyek megnyugtatott. Szürke szempárom a zuhogó esőt figyelte, hogy miként találkozik a belőlem csörgedező vérrel. A víz tisztasága hirtelenjében zavaros lett, szívem egyre zavarodottan dobbant, szemeim nyugvásra vágytak. Szüntelenül mustráltam a vizet, ami körém gyülekezett, ami az én véremet tartalmazta. Először csak résnyire szűkültek össze a szemeim, majd végleg lehunytam őket, amint éreztem, hogy a szívem... az utolsókat veri.

   Hajam az arcomhoz tapadt, szám kiszáradt és forró könnycseppjeim durván folytak le az arcomról. Ziháltam, és megint úgy éreztem, hogy nincs levegőm. Keservesen nyüszítettem, kiáltottam, fejemet jobbra balra forgattam idegességemben. És ekkor láttam meg a nyíló ajtót és Anne alakját, aki aggódóan méricskélő szempárjával közeledik felém. Szemei alatt fekete karika ékeskedett, mellettem lévő kis fotelkában a kék selyem takaró volt össze gyűrötten odahajítva. Itt aludt. Az évek során sikerült észrevennem és kitapasztalnom, ha Anne egy csöppet is aggódik értem akkor az éjjelt, ahogy a nappalt is velem tölti. Ez amolyan anyai aggodalom. Legalábbis ezzel tudnám a legjobban definiálni a dolgot. Viszont nagyon is jól tudtam és éreztem, hogy most nagyon cudarul vagyok. A tüdőm égett, a lábaimban a csontjaimat, mintha aprólékosan és figyelmesen tördelték volna piciny darabokra. Bal és egyetlen mozdítható testrészem most képtelen volt parancsomnak eleget tenni és... nem éppen nyugtató dolog rájönni, hogy nem működsz rendesen. Pánik uralkodott rajtam, hogy még az a nyamvadt bal kéz is lebénult, s ha tudtam volna biztosra veszem idegességemben az ágyon hánykolódtam volna. Anne a lázmérőt a számba dugta, arcomba lógó izzadt tincseimet eltűrte és homlokomra egy nedves, hűs rongyot tett. Percekig állt mellettem láthatóan türelmesen, ujjai lassan szántottak végig verejtékkel elázott tincseimet.

- Lou és a családja a hajón fog nyaralni idén. - szemeimet lassan hunytam le, hangom még számomra is rekedten csengett. - Meghívott téged is a fiaddal. Elhozhatja magával a barátját is, ha szeretné. 

Az utóbbi időben Anne rengeteget mesélt a fiáról, hogy nem képes felvenni a telefont, beszélni vele. Kezdte elhagyni a reménye, hogy idén nyáron még viszontlátja szeretett fiát. Ha egy kis motiválás kell hozzá, biz isten én megadom. Ha ő kihagyná, a barátja biztos nem szalasztana el egy ilyen lehetőséget. 

- Köszönöm, Sam. De nem hinném, hogy valaha is visszajönne Harry. - szemhéjam egy csöppnyit emelkedett csak fel, s tekintettem fel a nőre. - Nagyon makacs teremtés a fiam. - rázta meg a fejét nemtetszően, majd a kis csipogó hang hallatán kiemelte a számból a lázmérőt. 

- Ne mondj le róla, Anne. - suttogtam fáradtan. - Különleges srác, egy dühös kamasz.

- Huszonegy éves Sam, már nem kamasz. 

- De nem is felnőtt. - köhintettem. - Adj neki egy kis időt. 

- Évek óta felénk sem néz. Örülök, ha sikerül havonta beszélnem vele egy-két percet. 

- Még nem dolgozta fel, hogy más mellett kötöttél ki, Anne. Nem minden gyerek viseli el, ha a szülei szétmennek. 

- Ezt ő mondta neked? - szörnyülködött, haját idegesen tűrte vissza füle mögé. 

- Nem. - küldtem felé egy halvány mosolyt. - Csak látom rajta. No meg talán az is benne van a pakliban, hogy én is így viselkedtem, amikor apám egy másik nő mellett kötött ki. Utáltam azt a nőt és apámat is, és bármit megtettem volna, hogy külön lássam őket és anyámat meg apámat együtt. Aztán egy kis idő után rájöttem, hogy talán jobb is így, hogy minden így történt. Anyu boldog volt velünk, apu meg azzal a nővel. 

- Ezt nem is mesélted. - mosolygott, szemével a lázmérőt méregette. 

- Nem olyan dolog, amit az ember szívesen elújságol. - ajkamat megnyaltam, de ugyan olyan száraz maradt, mint volt. - Van lázam?

Anne kikerekedett szemekkel mustrált engem, majd a lázmérőt. 

- Hívom a mentőket.

   Néha csupán csak érzed, hogy valami nincs rendben vagy éppen csak nem lesz rendben. Vannak napok, amikor minden jobb, s van amikor ez pont az ellenkezője. Akkor a pokolban érzed magadat. Nos, azt hiszem, ha az ember a pokolban így érzi magát én nem kívánkozok oda kerülni. A mentő szirénája még belülről is fülsüketítő volt, de mintha ezer cseppnyi sós folyadék tolult volna a fülembe. Nem hallottam. Pont olyan érzés volt mint régebben a tenger mélyére merészkedni, s élvezni a korallok által nyújtott gyönyörű látképet. Amikor a parányi halak rohanva úsztak el melletted, a csikóhalak kecses mozgással közeledtek feléd, s a cápa félelmetes termetét, ami föléd kerekedett. S még sem bántottak. Most viszont ez a kép teljesen más volt. Infúzió, lélegeztetőmaszk, és szíjak, amiket még otthon kötöttek testemre. Már épp gúnyolódva akartam megjegyezni nekik, hogy nyugodjanak meg, mert biztosak lehetnek benne, hogy sehova sem megyek, de valahogy elhagyott az erőm, ahogy a humorérzékem is. Arcom égett, szemhéjam mintha mázsás súlyból lenne, alig nyílt fel. Miután Anne kijelentette, hogy majdnem negyvenhárom Celsius fokos lázam van, minden megszűnni látszott. Arra riadtam fel, hogy körülvesznek, és orvosok rohangálnak sebesen körülöttem. Beszétek hozzám... csupán semmit sem hallottam még mindig. Jó kezemet nem bírtam használni, s most először... hosszú idő óta úgy éreztem, hogy végem. Hogy itt az én időm a távozásra. Biztos voltam benne, hogy a halál szagát éreztem, amikor végleg elnyelt magával az álomvilág. 

KILENCEDIK FEJEZET

Pancser

"Egyszer, mikor kicsi voltam, és véget ért egy barátságom, az anyukám azt mondta, hogy egyes kapcsolatok csak úgy befejeződnek. Fényesen izzanak, ragyognak, mint egy csillag, aztán semmi különös nem történik, csak elérkeznek életük végéhez, és kiégnek. "

Harry Styles

   Jó volt egy kicsit elmenekülni onnan és újra abban a környezetben lenni, ami már megszokott volt számomra. A pénzt még Amerikában átváltottam, s próbáltam spórolni az esetleges nehezebb időkre. Még mindig érthetetlen és rejtélyes volt számomra, hogy Sam miként jött rá arra, hogy nem járok egyetemre, ahogy anyám tudja, de az sem lepett volna meg, ha előáll azzal az információval is, hogy nem dolgozok egy menő cégnek. Mert anyu úgy tudta. Egy menő egyetem és egy menő állás. Hát nem minden anya ezt az életet szeretné a gyermekének? Csak az a rohadt helyzet uralta az eszemet, amit Sam vésett belé. Rettegtem, hogy kiderül minden, s ezáltal felborul az a tökéletes álca, élet, amit kialakítottam. És nagyon jól tudtam, hogy előbb vagy utóbb erre a titokra fény derül és anyám teljesen összeomlik.

~*~

   Hetekkel később érkezésem után talán már készen kellett volna állnom arra, hogy ismét visszatérjek Amerikába, de valahogy sehogy sem sikerült felvenni a telefont és lefoglalni a jegyet. Ezen az állapoton még az sem segített, hogy halálra dolgoztam magamat. Bevállaltam minden kis plusz munkát, hogy elfoglaljam magamat és ne kelljen Louis kíváncsi, érdeklődő tekintetével szembenéznem. Eddig megúsztam a vallatást, mindig volt valami nyomós indokom, ami nem csak humbug volt. Reggeltől estig dolgoztam utána pedig örültem, ha az ágyba eshetek mielőtt újra kezdődne minden elölről. De a mai nap más volt. Mind a ketten otthon voltunk. 

- Jó reggelt. - köszöntöttem, ahogy a konyhába lépett, majd unottan ettem tovább a reggeli zabpelyhemet.

- 'Reggelt. - biccentett, fejével a hűtőbe bújt. - Megtaláltad az üzenetemet?

Fejemet felemeltem, majd nemleges válasszal megráztam. 

- Anne keresett. Tegnap előtt is és tegnap is. 

- Majd visszahívom. 

- Mi van veled, pajti? - helyet foglalt velem szemben, kezét összefűzte maga előtt, míg szemei álmosan mustráltak. 

- Fáradt vagyok, csak ennyi az egész. - feleltem egyhangúan. 

- Komolyan? Mert én rohadtul nem így látom. Azt hittem barátok vagyunk, akik mindent megbeszélnek, de látom rosszul hittem. 

- Louis. - sóhajtottam, a tányért eltoltam magamtól. Elment az étvágyam. - Csak sokat melóztam az utóbbi időben. Kimerített. 

- Szóval semmi köze a dolgoknak Samhez? Hogy ilyen szótlan, letört seggfej lettél? És ne merészeld azt mondani, hogy tévedek! Láttam, hogy hogy mentél el és miként jöttél vissza. Egyáltalán mi a francért jöttél vissza, amikor a családoddal lehettél volna? 

- A családommal? - horkantottam. - Louis a nevelőapámat gyűlölöm! Nekem az anyám az egyetlen családom, aki még az ottlétem alatt is azt a nőt ápolja. Azért jöttem haza, mert... - elgondolkodtam, majd tekintetemet ráemeltem. - kellett a pénz. 

- Ugyan már, nem volt szükséged a pénzre. Kieszelhettél volna a hetek alatt valami jobb magyarázatot. Főleg azután az összeg után, amivel Sam megajándékozott. Ami pedig a nevelőapádat illeti. - felállt, a gyümölcsös tálból egy zöld almát vett el. - Adhatnál neki egy esélyt, hogy megismerjen és te is őt. Így csak mindkettőtök helyzetét megnehezíted, anélkül, hogy mondjuk...csinálnátok valamit együtt. Bele kell törődnöd abba, hogy anyád és apád már nincs együtt, viszont Anne újra rátalált a boldogságra. Robin szereti őt, Harry és akármennyire is hihetetlen neked, de anyád is szereti őt. 

- Mit is tudsz te az egészről? Hogy, hogyan érzek? 

Hallgatott, arcán egy mosollyal harapott az almába, amikor észbe kaptam. 

- Te beszéltél az anyámmal! 

Biccentett. 

- Mi a franc? - dühvel teli álltam fel, a szék hangos csattanással találkozott a fallal. - Már ki is elemezgettek? Létrehoztatok egy szövetséget, ami ellenem irányul? 

- Nem vagy normális pajtás. - fejét megrázta, az almacsutkát ráérősen a szemetesbe dobta. - Nem szövetkeztünk csak Anne felőled érdeklődött és elmesélte a gondját. Azt hiszi nem mész már vissza. Hogy elveszített téged. 

- Baromság! Mondtam, hogy visszamegyek. 

- Tudom. - biccentett. - Már le is foglaltam a jegyünket. 

Hátrahőköltem szavai hallatán, amikor felfogtam mit is mondd. 

- Mi? Jegyünket? 

- Van egy hét szabadságom. - semlegesen vállat rántott. - Sam volt oly' kedves és meghívott. Anne szerint jót tenne neked és szeretné megismerni a srácot, aki a kicsi fiacskájával lakik. 

- Megölöm azt a nőt. Istenemre esküszöm, hogy az első adandó alkalommal letolom egy szakadékba. - köptem idegesen felé a szavaimat, kezeim ökölbe szorultak. Louis csak egy hatalmas nevetéssel reagált szavaimra. 

- Megölöd, persze... - gúnyolódott. - Magadnak hazudhatsz, de nekem nem. - megveregette a vállamat. - Tudom, hogy hiányzik neked Sam, pancser.

~*~

   Leheletem fehér füstként száll alá az esti éjben. Szívem hevesen dobog, míg lábaim sajognak. Kell pár perc míg végleg visszaáll a normálisba mind a légzésem, mind szívem dobbanása. Izzadt fejemről lekapom a sapkát és nemtörődöm módjára a földre dobom, amit követ szürke pulóverem és melegítő alsóm. Louisnak vendége van. Tisztán lehet hallani barátnője szégyellős nyögéseit, amivel próbálja visszafogni magát. Szemforgatva haladok el az ajtajuk előtt immáron meztelenül a fürdő felé, aminek ajtaját már csak a megzavarásuk végett is hangosan csapom be. A vizet forróra állítom, s amikor már a tükör bepárásodik, a víz alá állok. Szememet behunyva fordítom arcomat a vízsugár irányába, ami égetőn találkozik bőrömmel. Magam előtt látom Őt. Szőke hullámos haját. Szürke szempárját, ami vidámsággal csillan meg. Ajkát, ami önelégült mosolyra húzódik. És ó..Ó igen.. tisztán cseng fülemben a kacagása. Dühösen csapok oda a csempére.
- Ó, a kibasz... - szitkozódom hangosan. - Hogy az isten verjen meg téged Sam! - kiáltom, majd miután alábbhagyott a sajgás a kezemben bekenem testemet tusfürdővel. A víz alól kilépve hanyagul a csípőm köré tekerem, majd a tükör előtt állva figyelem magamat. Vajon megváltoztam? Gyáva vagyok? Ó, igen..de még mennyire, hogy az vagy, Harry! Ajkam mosolyra húzódott, miközben arcomat mustráltam.
- Nem! - suttogtam. - Nem fogsz elbizonytalanítani, Samantha!

~*~

   Fekete ingemen csak pár gombot engedtem meg magamnak begombolni, amit, hogy őszinte legyek preferáltak a csajok. Valahogy késztetést éreztek így arra, hogy végigsimítsanak puha, izmos felsőtestemen. Amit meg én csakugyan szerettem.
- Hé, Harry! - intett magához a szőke csapos lány, Nora. - Milyen régen láttalak sexy. - alsó telt vörösre rúzsozott ajkát beszippantotta, észrevehetően végignézett testemen.
- Szia, Nora. - ajkára leheltem egy apró csókot. - Úgy adódott, hogy el kellett utaznom. - semlegesen vállat rántottam. - Nem gondolod, hogy túl rövid a szoknya egy ilyen jó kislánynak, mint te? - szemöldökömet felvontam, míg csípőmmel a pult végét támasztottam. Nora egy lépést közeledett felém, mellkasa az enyémet súrolta, miközben maga a lány alig ért az államig.
- Ugyan Styles.. - dörmögte, bal kezemet megragadva egészen a fenekéig húzta. - Te tudod a legjobban baby, hogy nem vagyok egy ma született bárány. De a kedvedért.. - hátsójára tapadt kezemmel közelebb vontam magamhoz, ami egy halk nyögést eredményezett belőle. - szívesen lennék ma az ágyadban jó kislány.
- Cö-cö-cö Nora. - susogtam a fülébe, cimpáján egy apró harapást ejtettem. - Imádom, amikor rossz kislány vagy az ágyban, szépségem.
A zene hangosan dübörgött, a fények villództak, de ezek ellenére is tisztán láttam Nora szemében a vágyat. Világító kék szemei csillogtak, ajka résnyire elnyílt, ahogy ágyékomat apró lökésekkel hozzá nyomtam, míg karját a nyakam köré fonta. Igen, Styles..határozottan erre van most szükséged!
- Fél óra... - suttogta ajkamra, amin végigsuhant puha nyelve. - és lejár a műszakom, Styles.
Vágytól csillogó szemei egy pillanatra sem szakadtak el az enyémtől. Egyszerűen, amikor megigéző kék szempárjába néztem tisztán láttam a fantáziaképeit rólunk..
körülbelül háromnegyed óra múlva...
az ágyban..
meztelenül.
- És mi lesz a pasiddal, hercegnő?
- Steve egy seggfej, Harry. - semlegesen vállat rántott, míg ujjaival finoman odalent matatott. - Tudod... - nyelt egy nagyot, majd ajkába harapva idézte elő kiskutya nézését, amivel sikerült mindig megőrjítenie. És, ha még ez nem lett volna elég, akkor totálisan begerjesztett suttogó hangjával a fülemnél. - eléggé gyenge az ágyban. Ő nem tudja, hogy mit akarok és meddig mehet, ellenben veled, baby.
Önelégült mosollyal az arcomon toltam távolabb magamtól, amikor meghallottam főnöke hangját, amint őt hívja.
- Készülj fel, Nora, mert csak úgy tombolnak bennem a hormonok. Tele vagyok energiával.
- Ó, édesem. - pajkos tekintetével az ágyékom felé nézett. - Vettem észre, hogy a mai napon kivételesen hamar reagáltál rám.
- Siess. - magamhoz rántottam, s egy szenvedélyes csókba hívtam.
Még egy utolsót paskolva fedetlen fenekén engedtem útjára, majd miután eltűnt a szemem elől próbáltam odalent kényelmessé varázsolni a helyzetet.

NYOLCADIK FEJEZET

Hiány

"Én már régen megtanultam, hogy a mi lett volna, ha nagyon-nagyon veszélyes játék. "

Samatha Morgan

   Azt mondják néhány emlék fáj. Ez nem így van. Minden emlék fáj. Minek a pénz, a hírnév, a nagy ház, fényűző dolgok, ha te magad nem tudod ezeket élvezni? Csak vannak. Tárgyak, ugyan úgy, amilyen te vagy. Néha utáltam magamat azért, mert képtelen vagyok megálljt parancsolni a számnak, amikor valakinek a viselkedése nem tetszett. Egyszerűen csak átlátok rajtuk és tudom az életüket. Legalábbis részben. A reakciók, testtartás, szemkontaktus vagy egy-egy ideges mozdulat lebuktathatja az embert, hogy valamit hibázott, amit nem szándékozik megosztani mással. Vannak akik emiatt megvetnek, s vannak, akik tisztelnek, mert képes vagyok a szemükbe megmondani, hogy egy tetű, gerinctelen vagy hazug. Nem érdekeltek ezek a dolgok egészen addig, amíg nem láttam meg Harry tekintetét. Vaj volt a füle mögött, nagyon jól tudtam, de amint kimondtam, amit gondoltam, láttam, hogy beletrafáltam. Ugyan nem értettem mit miért tesz a fiú, amikor látszik rajta, hogy van mit a tejbe aprítania, mert nem egy buta gyerek, de mégis... az idejét másra fecsérelte. A munkát nem vetette meg, bármit elvégzett, amit rá bíztam az édesanyján keresztül, amiért meg is jutalmaztam. Már előre féltem, hogy Anne haragos szempárjával elém állva kioktat, hogy ez rengeteg pénz és vonjam le a fizetéséből, de az ilyen fiatalokat mindig is megbecsültem. Nem a szüleire támaszkodott és vette el a pénzt, hanem inkább dolgozott. Bármilyen munka legyen is az. Viszont arra egy percig sem mertem volna gondolni, hogy miután elmegy azután is ilyen rosszul fogom érezni magamat. Szerettem volna tőle elnézést kérni és segíteni. Habár csak most ismertük meg egymást, biztosítottam volna róla, hogy bennem bízhat és bármi gondja legyen, van rá megoldás. De nem tudtam. Semmire sem voltam képes és őszintén ez bosszantott a legjobban. 

 

~*~

   Tudod milyen érzés a vízen lebegni miután lezuhantál egy dzseckiről? A magasból a vízbe esni, ami szétszaggatja a bőröd? Lemerülni, s élvezni a látványt, amit a mély nyújt? Vagy csak a levegőben várni, hogy mikor nyílik ki az ejtőernyőd? Valami mesés, vagyis régebben az volt. Az álmaimban mindig valami tragédiával végződik a dolog. Átélem a jó dolgokat ismét, érzek mindent, de aztán búvárkodás közben elnyel a mély vagy az ejtőernyő nem nyílik ki többet. Csak ilyenkor mindig holtan fekszem ott. A baleset óta, ahogy teltek az évek ezek az emlékképek kezdtek elfelejtődni, de amint belecsöppent az életembe Harold a londoni csizmájával, göndör hajával és reménykedő különleges színű szempárjával valahogy minden olyanná vált, mint a baleset napja után. Látva fiatal, életteli képét az emlékek elnyeltek magukkal és azt figyeltem mennyi mindent kihagy az életéből, és az igazat megvallva ez rettentően bosszantott.

- Maradj velem, Samantha! - ilyenkor nem érdekelt, hogy ki van velem. Hiába mondtam nekik, hogy tűnjenek a francba, nem mentek, hanem maradtak és csak gyötörtek szüntelenül. Ha lehetőségem lett volna biztosra mondom, hogy megfojtom őket. Ha tudnék járni, nem lennének itt. De az életben sajnos túl sok a ha. Azt mondják nélkülük nem lenne élet az élet. Pedig én bírnék nélkülük élni, sőt egyenesen imádnám! Mint régen. 

- Mintha mennék is valahova... - mormogtam, Beth pedig megállás nélkül tornáztatta az egyik lábamat, majd a másikat, s így haladt egyre feljebb. 

- Tudod, hogy nem így értettem, Sam. - sóhajtott, arcába hulló tincsét visszagyömöszölte a csatt alá. - Látom, hogy megint a múltba temetkezel. Csak ártasz magadnak ezzel. 

Szemeimet összehúztam és becsültem amiért nem kapja el azonnal, amint meglátja. Helyette inkább mélyen a szemembe nézett, állta dühös tekintetemet és nem félt. 

- Ha már mással nem bírok magamnak ártani.

- Lassan esedékes lesz, hogy jöjjön az orvos a havi vizsgálatokra. Majd szólok neki, hogy növelje meg az adagjaidat, hogy ne legyél ilyen házsártos. - kezei gyakorlott mozdulattal siklottak testrészeimen, habár semmit nem éreztem tudtam, hogy gyöngéd hozzám.

- Csesszétek meg a gyógyszereiteket, rendben? Miért nem hagyjátok, hogy legalább azaz egy dolog, ami megmaradt nekem felemésszen? Azt hiszitek a gyógyszerek mindent megoldanak, közben szart sem tudtok!

- Anne és én tisztában vagyunk vele, hogy milyen fájdalmaid vannak olykor-olykor. Itt vagyunk veled, minden nap észrevesszük, ha jobban vagy, illetve rosszabbul. Hogy miként kell veled viselkedni, amikor átsírtad az éjszakát, vagy úgy aludtál, mint a bunda. Évek múltával azt hiszem Sam, okkal mondhatjuk, hogy pontosan tudunk rólad mindent. És éppen ezért nem szeretnénk, ha a múltadba temetkeznél, mert akkor ilyen leszel! Nézd meg... - mutatott vézna testemre, ami az ágyon... volt. - régebben azt hajtogattad, hogy nem használ semmit a masszázs. És? Mi történt? - kérdőn tekintet rám, ujjai a bal karomat masszírozták. - Az izomzatod javulást mutatott a testedben. 

Mellélőtt. Ezzel a kijelentésével nemhogy megnyugtatott, de még jobban felment bennem a pumpa. Tudtam, hogy ott van neki az egyetem, az édesanyja és a leendő férje. Én pedig egy különálló gond voltam. A legnagyobb. Mégis néha utáltam őket, Anne-vel együtt. Okoskodtak. Mert ezek a szavak nem voltak mások, mint az orvosok által elmormolt szavak ismétlései. 

- Beth... - susogtam, szemhéjaim remegve csukódtak le. - Ismételd el kérlek még egyszer az utolsó mondatodat. 

- Az izomzatod javulást mutatott a testedben. 

Kezei megálltak, ami jelezte, hogy mára valószínűleg végeztünk, vagy csupán elege lett a modoromból.

- Remélem ezúton sikerült rájönnöd, hogy milyen nagy ostobaságot mondtál. Mit érek azzal, hogy javult az izomzatom? Attól még ugyanúgy abban a rohadt székben ragadtam. 

- De legalább nem tapadtak le az izmaid. Akkor meg azért nyavalyognál. 

- Öltöztess fel, kérlek, és tegyél be a székbe. 

- Igenis, úrnőm. - gúnyolódott, arcán szétterülő mosoly csak még jobban ingerelt. 

- Gyűlöllek titeket. - mormogtam, miközben az ingem gombjaival vacakolt. 

- Óó Sam. - igazította meg kezeimet a széken, hajamat laza kontyba fogta. - Nyugodj meg, mi sem érzünk másképp. - vigyorgott rám, majd egy lépést hátrált, hogy ne akadályozzon a távozásnál. - Mégis melletted vagyunk évek óta. És tudod miért? Mert szeretünk, akkor is, amikor ilyen vagy.

~*~

   Tényleg gyűlöltem őket. Arra vártam, hogy mikor adják fel és hagynak egyedül. Akkor aztán tényleg szarban lettem volna. Talán ez kellett volna nekem, hogy itt hagyjanak és rájöjjek mennyire szükségem is van rájuk. Adamnél minden olyan könnyen ment. Pár csúnya szó, csöndes nap és már itt sem volt. Ott én bántottam őt, s nem fordítva. Azt hiszem a lehető legnagyobb szívű férfija volt mellettem az életem során, aki minden őrültségben mellettem volt, szeretett és egy rossz szava sem volt hozzám. Velem örült, vigasztalt és sokszor észhez is térített. De nem bírtam nézni, hogy mellettem van. Muszáj voltam a nehezebbik döntést meghozni...helyette is. Amint kilépett az ajtón tényleg megváltoztam, ha addig nem is. Hiányzott, és számtalanszor szerettem volna megkérni Anne-t vagy Beth-t, hogy hívják fel őt, de mégsem tettem. Mindkettőnknek ártottam volna. Azok a napok még inkább nehezek voltak. Csak kint ültem a kertben és néztem a fák sűrűjét, hogy hogyan moccan meg egy-egy ág a szél löketére, a nap sugarait, amik áttörtek a levelek között és az esőt. Az esőt imádtam a legjobban. S most is azt csináltam. Órák óta kint ültem, figyeltem a felhők milyen alakzatban egyesülnek és gyűlnek körém. A szürkéből lassan fekete lett és már éreztem is az első hűs cseppet a homlokomon. Az égen megjelentek a villámok okozta fények, amik szinte a levegőben is vibráltak. Csak néha rezzentem össze a hangjukra, amik közelebb csattantak el. De nem féltem. A csöpögésből lassan szemerkélés majd zuhatag lett. Szakadt az eső, az ingem átázott és az ajkam reszketett, annyira hideg volt már. A testem igaz nem érzékelt ebből semmit, de fáztam. Órákkal ezelőtt viszont megmakacsolva magamat lezártam a kocsit, így nem tudta Beth elmozdítani a helyéről a súlya miatt. Szemeimet lehunytam, élveztem, ahogy marva érkeznek arcomra az esőcseppek, amik egy hirtelen momentumban elálltak. 

- Tüdőgyulladást fogsz kapni. 

- Azt akkor is kaphatok, ha nem ülök kint a szakadó esőben, Anne. 

- Figyelj, Sam. - sóhajtott. - Van két lehetőséged. Az első az, hogy önszántadból bejössz velem a házba, megvacsorázunk és elmondod mi a bajod; vagy én magam viszlek be, megetetlek ha akarod, ha nem és lefektetlek. 

Egy pillanatig sem gondolkodtam. Ujjaim közrezárták a kis távirányítót és ügyelve a kis gödrökre a ház felé haladtam. Már ismertem annyira Anne-t, hogy tudjam nem viccel. Beth még félve próbált fenyegetőzni, nem volt tapasztalata, ellenben Anne-el, aki már két gyereket nevelt fel. De mi a fenét mondhatnék neki? Mi a viselkedésem oka? Még talán magam sem tudom pontosan, mi az ami hiányzik. Talán... talán az egyik felemet elvesztettem. De azért még sem állhatok elő neki azzal, hogy Anne, hiányzik a fiad!

HETEDIK FEJEZET

A titok..., ami többé már nem titok

"Csak a legelső találkozás első perceiben látjuk igazán, hogyan néz ki a másik, mert azután már csak egy benyomást látunk, amit erősen árnyal, hogy mit gondolunk az illetőről."


Harry Styles

   Két hét. Két nyomorúságos hét telt el azóta, hogy iszonyatos módon megalázott Sam, hogy bőröm megégett és ..., hogy kerülöm őt. Annak ellenére, hogy édesanyám dogozik neki valamiért folyton én végzem el a dolgok mocskosabbik részét. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezeket a feladatokat igazándiból nem is édesanyám adja, hanem Sam. Igaz, hogy nem beszélünk egymással csak tisztes távolból figyeljük szánalmas próbálkozásainkat, amivel megakarjuk keseríteni a másik életét, de azt hiszem... furfangosabb, mint hittem. Amikor az a szürkés szempár felcsillan őszintén mondhatom, hogy valami megmozdul bennem. Mintha küzdene értem, hogy valamit észrevegyek, amit ő észlelt csak még én nem. Vagy még nem is tudok róla. 

   Minden egyes alkalommal van valami éles megjegyzése nekem, amit azzal az elbűvölő mosolyával told meg, amelyet szívem szerint letörölnék onnan. Nem értettem az elején és még most sem, hogy miért ilyen életvidám úgy szinte mindenkivel, de, amikor egyszer ezt szóba hoztam nem válaszolt. Viszont nagyon jól tudtam, hogy mikor kell őt hagyni és más elfoglaltságot keresni a lakásban. Anyu napi rendszerességgel végezte rajta a dolgait, aminek egy viharos éjszakán én is tanúja lehettem. Sam nem viselte jól és az igazat megvallva... én sem. A rossz napokon a mosolya helyét átvették a kemény, eltökélt vonalak, hallgatag, mérhetetlenül ellenséges és zsémbes volt. Ilyenkor általában csak filmet nézett, zenét hallgatott vagy csak ült kint a kertben és nézett maga elé.
- Anyu elment, kér valamit? - pólóm a mellkasomra tapadt, hajam a homlokomra. Szakadt az eső odakint, s az ablakokat valakinek rögzítenie kellett, míg anyu átvállalta a vásárlást.
Tekintetét rám kapta, ajka arra a szemtelen mosolyra húzódott.
- Látom kint csöpög az eső. - bökött fejével felém. - Tudom, hogy nincs kedved, de azért megkérdezem van-e kedved csatlakozni.
- Csöpög? Mintha dézsából öntenék.
- Angliában élsz, biztos megszoktad. Nos, mi a válaszod?
- Addig fog nyaggatni ezzel a rohadt filmnézéssel, amíg le nem ülök magához, ugye?
- Talán igen, talán nem. Ezt csak akkor tudod meg drága Harold, ha megpróbálod.
Tekintetem végigvezettem rajta. Egy lenge barackszínű ruha volt rajta, arcát nem fedte semmiféle smink kivéve a szempilláját, ami hosszan meredezett az ég felé. Szemünk összeforrt, s míg az övé örömteli volt az enyém összehúzott.
- Mi a mai ajánlat? - fejemmel a tévé irányába böktem, de lábaim már útnak indultak. A kanapéra dőltem, kényelembe helyeztem magamat, s próbáltam figyelmen kívül hagyni Sam égető tekintetét. Volt szerencsém megtapasztalni az érzést, amikor rám néz. Mintha a lelkem mélyét kutatná, s minden titkomat tudná.
- Szkafander és pillangó.
Csak biccentettem, pillantásomat teljesen elfoglalta a televízió képernyője.
   Két órával később csak ültem ott, ahogy befejeződött a film, s a képernyő elfeketedett. Szívbemarkoló volt, s nem tudtam elhinni, hogy miként képes valaki ilyet végignézni. Nemhogy még végigélni. Óvatosan fordítottam a fejemet Sam felé, aki közelebb gurult hozzám. Arca, ahogy szája is komor volt, rá is hatással lehetett a film és a benne történt cselekmények. Csöndben szemlélt, s most az egyszer azt kívántam bárcsak megszólalna és kötözködne velem. Harold ...ne nézz ilyen bugyután. Kelj fel és ásd fel újra a kertet. Esküszöm még ezt is jobban elviseltem volna, mint azokat a fájdalmas szürke szempárokat.
- Hányszor látta? - krákogtam, majd ismét megkérdeztem immár hangosabban. - Hányszor látta?
Szemöldökét összeráncolta, kezdett visszatérni és újra önmaga lenni.
- Számtalanszor.
- Nem rossz... - nyeltem egy nagyot. - magának ilyeneket látni?
- Eleinte talán az volt, hiszen teljesen más életet éltem ezelőtt a szék előtt, de mindent meglehet szokni. Igaz időbe telt, de még mindig sokkal jobb helyzetben vagyok, mint a főszereplő a filmben.
- Lehet igaza van.
- Jaj Harold ne csináld már! - hangja éles volt, de mégis valamiféle jókedv hallatszott ki belőle. - Mikor fogsz végre már tegezni? Nincs ínyemre ez a magázódás, amivel megilletsz. És kérlek szépen ne vágj már ilyen elkámpicsorodott képet!
- Gyűlölöm, ha Haroldnak hív. - feleltem morogva.
- Nekem tetszik. - somolygott. - Látod magad mellett azt a borítékot?
Válaszként biccentettem, szemem a fehér borítékot mustrálta.
- A tiéd. Anne mesélte, hogy vissza kell menned Angliába az egyetem miatt.
Ujjaim a borítékot fogták közre, szemeim kidülledtek a zöld bankjegyek láttán.
- Ez ezer dollár.
- Jól látod. - sóhajtott. - Keményen megdolgoztattalak ebben a két hétben, megérdemled.
- Nem fogadhatom el. - gyömöszöltem vissza a papírokat a borítékba. - Túl sok ...és anyu fizetéséből kapok majd, megbeszéltük.
- Hidd el nem te fogsz csődbe vinni. Megengedhetem magamnak, hogy odaadjam a jussodat és legalább lesz mit elkölteni otthon.
- Köszönöm. - suttogtam, tekintetemet az övébe fúrtam és arra a festményre gondoltam vissza, amit naphosszat csodáltam. Mesés és alaposan kidolgozott munka volt, ami egy fehér ruhás nőt ábrázolt nem messze a Big Bentől. A kép szándékosan lett elmosódottra festve, az eső zuhogott. - Járt már Angliában, igaz?
- Ó, igen. Kedvenc országaim egyike.
- Maga az a nő a festményen, ami az emeleten van?
- Az egyik barátnőmet ábrázolja, de azt speciel fénykép alapján festettem, mert, amikor ott voltunk az ég hirtelen beborult és percekkel később már esett is.
- Angliában ez nem meglepő.
- Megjöttem. - anyu hangja töltötte be a kinti teret, amire mindketten felkaptuk a fejünket. - Kint csak úgy szakad az eső. - folytatta, a kis borítékot farmerem hátsó zsebébe csúsztattam be.
- Még egyszer köszönöm. - feltápászkodtam, pólómat lejjebb húztam és hátat fordítottam Samnek. Méregető tekintetét figyelmen kívül hagyva indultam el az ajtó felé, hogy édesanyámnak segítsek a csomagokkal, amikor Sam hangja késztetett megállásra.
- Itt lenne az ideje, hogy Anne-nek elmondd, hogy nem jársz egyetemre.
- Pardon?
Szürke szeme most fagyos kék volt, ajkai egyenes vonalban voltak.
- Mióta hazudsz neki az életedről? Egy vagy talán két éve? Joga van tudni az igazságot.
- Magának pedig nincs joga ahhoz, hogy az életembe kutakodjon. Menjen a fenébe Sam!
Kezeimet ökölbe szorítva hagytam faképnél. Mégis honnan tudta meg? Hiszen Louison kívül senki sem tudja a titkomat.

HATODIK FEJEZET

Tópari csevely

"Egy napon megszületünk. 

Egy napon meghalunk. 

Egy nap alatt megváltozhatunk.

És egy nap alatt szerelmesek lehetünk.

Minden megtörténhet egy nap alatt."

Samantha Morgan 

   Akármennyire is szerettem volna nem bírtam kitörölni emlékezetemből Őt, ahogy sikertelenül próbálkozik a fűnyírással. A retinámba égette magát, s szégyen szemre rájöttem, hogy talán még a nyálam is kicsordult időközben, amikor szemem rá tévedt vagy inkább ritka alkalmakkor nem rá. Persze most mindenki szemében egy rohadék vagyok, mert az ezer éves fűnyírót adtam oda szegény kölöknek, amit még drága nagyapám tákolt össze mindenféle limlomból, de a szívemre hallgattam. Az már csak hab volt a tortán, hogy lekapta magáról a pólóját a legnagyobb melegben, így felfedve verejtéktől csillogó testét, amit több tetoválás takart, mint hittem. Anyja megbotránkozva ült mellettem, tisztán láttam, amint tíz körmét rágja le, s ha nem lett volna annyira merev talán még a lábának is nekikezd. De őszintén ...szerintem nagyon vagányak voltak a Harryn látható szimbólumok és rajzok, engem legalábbis lenyűgöztek és egy időre lefoglaltak. A vége felé közelíthetett a munkájának, amikor áthajtott a virágaimon. Éreztem, hogy élesebben szívom be a levegőt és a kezemben lévő poharat erősebben szorítom. Nem volt igazándiból semmiféle jelentése azoknak a növényeknek azon kívül, hogy talán a kedvenc virágaim, s a néhai férjemmel ültettük őket. Megszoktam, s talán most volt ideje, hogy nem csak a szívemből, hanem a kertből is eltávolítsuk az emlékeket. Szegénynek már nem volt szívem egy rossz szót sem szólni, mert láttam, hogy akár egyetlen egy mukkantás is robbanó nagyságú dühöt szabadítana fel belőle. Így csak figyeltem, ahogy dolgozik, szenved és ...pirosodik. Amikor már dühöngő kamaszként rohant el mellettünk szelet csapva kaptam észhez, hogy biztos nem volt annyi esze, hogy valamivel bekenje magát a napsugarak ellen. 

   Az éjszaka közepén viszont sikerült mégis kizökkennem Harry délutáni emlékképéből és az ajtó felé kapni a fejemet, ahonnan egy kis fény szűrődött be. Lux állt ott résnyire nyitott szemmel, kezében a rózsaszín plüssnyulát szorongatva. Alsó ajkát beszívta és lassan elindult felém. Nyomorultul éreztem magamat, hogy még a takarót sem tudom neki bátorításképp felemelni, de kezdett az ilyen helyzetekhez hozzászokni. Apró testével befészkelte magát, oldalára feküdve hozzám simult és átölelt. Imádtam a még belőle áradó baba illatot, amit ezer közül is felismertem volna. Lux suttogása egy idő után elhalkult, s csak nyugtató szuszogása töltötte be a szobát. Mosollyal az arcomon figyeltem a kislányt, aki a mellkasomat ölelve alszik szorosan hozzám bújva, majd szemhéjaim elnehezedve kezdtek egyre lejjebb és lejjebb csukódni, majd végleg elnyelt az álom.
   Louval sms-t küldettem Bethnek és Anne-nek is, hogy a mai napon nincs szükségem rájuk és élvezzék ki a szabadnapot. Igazándiból nem volt nagy hazugság, Louék csak délután szándékoznak hazamenni, így fölösleges lenne iderángatni Anne-t és a fiát. A kis patak partján ültünk és élveztük, ahogy a nap próbál áttörni a fák zuhatagán. Lux a takarón szuszogott, amit Lou hozott magával, s simogatva lányának arcát tekintett a messziségbe.
- Tegnap nagyon megdolgoztattad szegény fiút. - hangja halk volt, kék szemeit rám emelte.
- Tudom... - sóhajtottam egy kövéret. - Azt hiszem egy kissé elvetettem a sulykot.
- Kissé? - kacagott, szabad kezét, amin támaszkodott szája elé tartotta, hogy tompítsa a nevetésének hangját. - Sam az a vacak fűnyíró még fiatalkorunkban téged is az őrületbe kergetett.
- Hányszor szét akartam verni kalapáccsal csak a papi nem engedte. - daloltam. - Azért megérte, akármit is mondasz.
- A tegnap?
Helyeslően bólintottam.
- Ó, igen. Pajkos tekinteted mindent elárult. Ne hidd, hogy nem vettem észre! - mutató ujját a magasba emelte és korholón megrázta, de arcát beborító mosoly másról tanúskodott.
- Nézni még szabad. - mentegetőztem. - Azért sajnáltam, amikor láttam, hogy kezdi megkapni a nap.
- Rendesen leégett. - rázott a fején. - De rendes volt tőled, hogy gondoltál rá és küldted azt a vackot. Remélem nem járt le a szavatossága.
- Az ilyen szarok örök életűek, nem? - kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Sam!
- Még Adam hagyta itt, és ha hiszed ha nem ...nem nagyon szoktam kimenni a kertbe és napozni. Nem mintha ki tudnék menni.
- Sam én... - dadogott.
- Jaj, ne már Lou! Tudod, hogy már nem érdekel. - sóhajtottam, s egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Jól vagyok. Tényleg.
- A nővérem vagy, csak aggódok érted.
- Tudom.
Csönd telepedett közénk, de nem az a kínos csönd, hanem amikor csak élvezzük a természet által nyújtott csodás dolgokat. A bozótból néha előbújó állatok riadtan figyeltek minket, némelyikük előrébb merészkedett, míg a többi csak a fejét dugta elő. Néhány mezei nyúl ugrabugrált, fülét hegyezte és amint valami neszt hallott rögtön tovább szökdécselt. A pillangók előszeretettel szálltak le a székemre vagy Louék takarójára, míg ő maga pitypangokat tépkedve töltötte el az idejét, amit egy erős levegővétellel el is fújt.
- Mit akarsz tenni a fiúval?
Fejemet oldalra biccentettem, hiszen tudta nagyon jól, hogy erre inkább egy vállrándítás lenne a válaszom, ha képes lennék rá.
- Megrontani nem fogom, ne aggódj. Nem is lennék rá képes.
Összehúzott szemmel méregetett tovább, amit rosszalló fejcsóválása követett.
- Igazándiból még nem tudom. Szeretném, ha értékelné a dolgokat és kicsit nyitottabb szemmel járná a világot.
- Úgy, mint te, amikor... - nyelt egyet, szavai belé ragadtak. Lou sosem volt képes végig mondani amit szeretett volna, mert szentül hitte, hogy ha a régi életemre céloz, akkor mélységes depresszióba esek.
- Amikor még nem voltam nyomorék. Igen, Lou.
- Nem vagy nyomorék, Sam. Mozgássérült. - javított ki.
- A nyomorék szépítve. Nem változtat semmin. Attól még, hogy azt mondod mozgássérült nem fogok két lábra pattanni és elfutni.
Fejét két válla közé ejtette, mindkét kezét az ölébe helyezte el és ujjait tördelni kezdte. Percekkel később szólalt csak meg.
- Ne haragudj, Sam. Csak nekem még mindig... - suttogott. - furcsa így látni téged. Tudom, hogy azt mondtad semmi bajod, minden rendben van veled, de az isten áldjon meg a húgod vagyok! Régen minden mozdulatodat csodáltam. Olyan akartam lenni, mint te. Merész, bevállalós és őrült. Azt hittük anyuékkal, hogy az egyik ugrásod során következhet be ilyen, vagy valamelyik vakmerő ötleted miatt. Erre...
- Ne akard, hogy elbőgjem magamat, te bolond nőszemély!
Ujjait arcához kapta, lassan söpörte le róla a kibuggyanó könnycseppeket. Nagyokat fújtatott, majd arcán ismét ott ékeskedett azaz igazi Lous mosoly.
- Szóval a fiú.
- Nyár végén megy haza és addigra szeretném elérni, hogy egymásra találjanak az édesanyjával. Van valami ..., ami miatt annyira távol van tőle.
- Én is észrevettem, hogy ha nincs oka rá, akkor nem nagyon beszédes Anne-vel. Szóval a terved az, hogy egy új Harry-t kovácsolj, mire vissza tér...hova is?
- Angliába.
- Angliába. - biccentett.
Pontosan ez volt az... a feladatom. Még ha ő még nem is tudta, de minden olyan dologgal, amit ellene teszek, az pont érte van. Rájön, hogy mindennek van miértje, s a rossz dolgoknak jó oldala. Ezt, azt hiszem én tudom a legjobban, mert annak ellenére, hogy egy székbe kényszerültem, ahol csak ülök tehetetlenül még élvezem az életet, s azok apró dolgait. A végén talán tényleg sikerül a tervem, de addig is még hosszú...nagyon hosszú út áll előttünk.

ÖTÖDIK FEJEZET

Üdvözletem földlakók! 

Tudom kissé "pofátlanság" csak így megjelenni ennyi idő után csak így..ilyen váratlanul megjelenni, de.. erőt vettem magamon, hogy pontot tegyek a dolgok végére. Nem tudom vagytok-e még, egyáltalán kíváncsiak vagytok a történet végére, de biz isten, hogy befejezem. Ha addig élek is! :) 

Szóval csapjunk is bele a lecsóba! 

Sok-sok puszi és bocsánat! 

Susan :*

Hasznavehetetlen technika

"Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága."

Harry Styles

   Az a kék szempár, szőke haj és vigyori arc rá hasonlított. Ha nem látom Sammel szemben ülő nőt, fel sem merül bennem, hogy nem az ő lánya. Ugyan az a közvetlenség és kedvesség, pedig még csak most látott először. Apró lábait gyorsan szedte, míg vékonyka hangján édesen magyarázott minden egyes festménynél megállva. Büszkén, csilló szemmel mutogatott szabad kezével a műveknél, hogy Sam mikor, miért és miről festette. Óráknak tűnő perceket álltunk ott, míg ő szemöldökét összevonva mérte fel alaposan újra és újra az adott festményt. Elmondása szerint van egy nővére, Lisa, aki mindig elkobozza tőle a festményét, amit Sam festett neki. Így, mivel Sam néninek most fáj a keze választhat egyet azok közül, amiket a legjobban szeret. Türelmesen és élvezettel hallgattam a kislányt, aki elmesélte, hogy csak ritkán tud találkozni a keresztanyjával, mert sokszor nagyon fáradt a gyógyszerek miatt. A folyosó végére értünk, ahol egy ajtó állt csukva, elrejtve előlünk ami mögötte rejlik. Lux karjait felém nyújtva kéredzkedett fel, fejét a mellkasomra hajtotta, míg ujjaival a tetoválásaimat rajzolta körbe. 

- Nekem anyu sosem engedi, hogy ilyeneket rajzoljak magamra. - panaszkodott, amire egy apró kacaj hagyta el a számat. Lux kikerekedett szemmel tolta hátrébb magát, míg én erősen tartottam karjaim biztonságában. 

- Nagyon jól teszi anyukád, hogy nem engedi. Nem tesz jót a bőrödnek, ha összefirkálod. 

- De a te mamád miért engedte meg? 

- Tudod ...az én mamám sem örült, hogy elcsúfítottam a bőrömet, de beletörődött, hogy már felnőttem és a saját akaratom szerint élek. Sok ember csinálja ezt, amikor olyan korban van mint én. - ajkamat a fejére nyomtam, majd kicsit meglökve helyzetet változtattam a fogásán. 

- Sam néninek is van egy rajza, ami a bőrén van. - kuncogott. - Még sosem láttam teljesen, mert anyu azt mondta, hogy ha nagyobb leszek akkor megnézhetem. Csak a keresztanyu úgy nevezi, hogy tetoválás.
Bólintottam egyet egy mosollyal az arcomon. Kezemben a kislánnyal viszont nem tudtam tovább várni. Lábaimnak nem én parancsoltam többé, maguktól mentek előre az ajtó felé, s a szabad kezem követte őket. Már a kilincs lenyomására készültem, amikor anyám hangjára lettem figyelmes. Lux leimádkozta magát az ölemből, addig-addig fészkelődött, majd anyám irányába el is tűnt.
- Mit csinálsz, kisfiam? - hangja korholt és magam előtt láttam karjait, amik össze vannak fűzve mellkasa előtt. Mindig ezt csinálta, amikor rosszat tettem vagy ideges volt. És lássuk be... ez eléggé gyakran előfordult a mi családunkban.
Nagyot sóhajtottam, elengedtem a kilincset és felé fordultam immáron komor arccal. - Csak megszerettem volna nézni a szobát.
- Oda nem szabad bemenni, értetted?
Biccentettem.
- Most pedig gyere, feladatom van számodra. - hátat fordított.
- Feladatod?
- Igen, le kell nyírnod a füvet a kertben.
És ezzel otthagyott egymagamban a gondolataimmal együtt. Csak figyeltem és azt latolgattam magamban, hogy vajon mi lehet az ajtó mögött, ami miatt tilos a belépés? Felnőtt újságok? Gyerekek? Netán tán hullák?
   A legnagyobb melegben küldött ki füvet nyírni. Hát miért is ne? Fiatal még, simán bírja! A fenéket! Legszívesebben dühöngve vágtam volna a földhöz azt a nyomorult fűnyírót, aminek minden percben volt valami átkozott baja. Leállt, beakadt, vagy éppen nekitolta magát egy apró kavicsos buckának. Na jó ...azt hiszem az utóbbiról én tehetek, de nem bírtam tovább a homlokomon csüngő verejtékcseppeket, amik idegesítettek. Pólómat levetettem és a nadrágom hátsó zsebébe tűrtem. A nap hétágra sütött, egy felhő sem volt az égen. Úgy éreztem magamat, mint egy csirke érezhette magát a kétszáz fokos sütőben. Hajamat egy kendővel kötöttem fel, hogy ne lógjon folyamatosan a szemembe. Melegem volt, efelől nem volt semmi kétség. És ha nem volt ez elég gond nekem, akkor meg sem említem a verandán árnyékba meghúzódó lányokat, akik sasszemmel figyelték a munkámat. Akármennyire igyekeztem és siettem, nem haladtam az a fránya pázsit nem akart fogyni, sőt.. úgy tűnt mintha amint levágtam vissza is nőtt volna.
- Héé, Harold. - Sam hangja a mai nap végére már-már idegesítően csengett, s átkoztam anyámat amiért kihozta őt az unalmas szobájából. - Azt hiszem ott kihagytál egy kicsit.
A többiek kacagtak, jókedvűen szürcsölgették a jeges teájukat. Hallásom még sosem volt ilyen kifinomult, éles, de sokkal jobban érzékeltem a pohárhoz koccanó jégkockákat, mint eddig bármikor is. A fűnyírót leállítottam, a pólómat kihúztam a zsebemből és letöröltem vele izzadt arcomat, majd a lányok felé hajítottam. Szemem komor volt, villámokat szórhattam a szőkeség felé - aki anyám munkaadója volt - és próbáltam elfelejteni, hogy egy rohadt székben ül.
- Tudja mit? - vicsorogtam. - Akkor nyírja le maga a rohadt füvét, ha ennyire baja van a technikámmal!
Anyám arcáról lefagyott a mosoly, s mielőtt szólhatott volna Sam megállította.
- Ez a bajod, Harold. - rázta meg a fejét. - Nincs semmiféle technikád csak össze vissza tologatott azt a csotrogányt. Viszont szívesen lenyírom, ha erre a tragacsra kifejlesztesz nekem egy fűnyírót.
Most komolyan rám kacsintott? Ha nem lettem volna ennyire dühös, s az arcom nem lett volna olyan feszült, hogy mozdulni tudjon esküszöm tátott szájjal mustráltam volna tovább őt.
- Pihenj egy kicsit és igyál egy jeges teát. Vagy sört kérsz? - szemöldökét összehúzta, szája egyenes vonalba ment át, de tisztán láttam, hogy küzd a nevetés ellen. - Egyáltalán ihatsz már sört? - mosolygott. - Anne ihat már sört a fiad?
Betelt a pohár. Horkantottam egyet, majd amilyen gyorsan és erősen csak tudtam meghúztam a fűnyíró zsinórját. Próbáltam csak a kaszaboló hangra koncentrálni, de a lányok nevetése valamilyen oknál fogva áttört a kis falon és élesen hatolt be az elmémbe. Istenemre esküszöm, hogy minden fűszálra alaposan figyeltem, hogy ki ne hagyjam, esetleg nehogy egy milliméterrel kisebb legyen mint a többi. Már csak azért is megmutatom annak a nőszemélynek, hogy van technikám. Óó, bizony ám, hogy van. Majd megtudja, hogy milyen fából is faragtak, de akkor garantálom, hogy nem fog nevetni. Mert a végén éppen, hogy én leszek az, aki nevetni fog, s nem ő.
   Tökéletesre nyírtam a füvet. Ők nem ezt mondták, én viszont tudtam, hogy ennél jobb teljesítményt senki sem nyújtana neki. Trappolva haladtam el mellettük, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felvegyem a földön heverő pólómat. Úgy kell nekik, majd felveszik, ha akarják engem ugyan nem zavar az a szaros póló! A szobámba siettem és olyan hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, hogy még az ablakok is belerezzentek. Örültem volna, ha kitörik, de valószínű anyám pálcát tört volna a hátamon, mert tiszteletlen vagyok a ház úrnőjével. Kényelmesen lezuhanyoztam, percekig folyattam magamra a hideg vizet, viszont a nap végére, amikor már a nap is eltűnt a makulátlan kék égboltról s helyébe a hold lépett kezdtem érezni, hogy semmilyen pozícióban nem vagyok képes feküdni. Egy ideig ülő állapotban voltam, sétáltam a szobában, míg próbáltam figyelmen kívül hagyni korgó hasamat. Nos ...nem mentem vacsorázni, mert szinte biztos voltam benne, hogy Samantha még az evési technikámba is belekötne. Hallottam a fülembe csengeni ki nem mondott szavait. Harold - itt tartott volna egy kis szünetet csakhogy fokozza a dühömet - ...azt a húst nem jobbról haladva kell vágni, hanem balról. De ugyan honnan is tudhatnád, ha a füvet sem tudod  normálisan lenyírni? Azt hiszem eddig észre sem vettem, hogy van pár ...rossz szokásom. Például ide tartozik a fogcsikorgatás.
- Harry, bejöhetek? - apró kopogtatás hallatszott az ajtó túlsó feléről, se anyám se Sam hangja nem volt ismerős, így csak arra tudtam gondolni, hogy Louise az a kislányával.
- Be. - mormogtam.
- Reméltem, hogy még nem alszol. - mosolygott, a kezében tartott tálcát az ágyra helyezte el. - Sam küldi. - somolygott. - Ezzel együtt. Gondolta, hogy szükséged lesz rá, tekintettel lévén annak, hogy egész délután a füvet nyírtad a tűző napon.
Egy kis fúvós flakont dobott az ágyra, ami majdnem a földön kötött ki. Apró köszönöm félét suttogtam résnyire nyitott ajkaim közül, karjaimat összefontam mellkasom előtt várva arra, hogy szándékozik-e még valamit mondani.
-  Figyelj, Harry. - sóhajtott, hátát az ajtókeretnek támasztotta meg. - Gondolom most azt hiszed, hogy a nővérem egy szemétláda azért, amiért úgy viselkedett veled délután, de mindig van miértje a dolgoknak. Ha hiszed ha nem remek emberismerő.
- Hát persze, hogy remek emberismerő - erőltetetten felnevettem. - az elejétől kezdve tudta, hogy rossz a fűnyírói technikám. Vagy pardon... - emeltem fel a mutatóujjamat. - nincs is olyanom.
- Nem erre gondoltam, de lássuk be, hogy a lányom is hamarabb lenyírta volna azt a szerencsétlen füvet. Ráadásul az imádott fréziáit is kiiktattad az élők sorából.
- Még valami, hogy ennél is jobban szarul érezzem magamat itt a semmi közepén?
- Ne haragudj. - ráncba borult homloka és komoly hangszíne azt sugallta komolyan gondolja. - Csak mindezzel arra akartam célozni, hogy talán a nővérem csak szeretné felnyitni a szemedet.
Horkantottam. - Mégis mi köze a fűnyíráshoz ahhoz, hogy felnyíljon a szemem? Én nyitott szemmel járok..
- Erre majd magadtól rájössz.. - apró mosoly játszott szája szélén, majd órájára esett a tekintete. - Sam... nos Ő, tényleg jó ember, Harry. Mindent előbb észrevesz, mint bárki más, mint az, akiről szó van.
Belefájdult a fejem, szemeim a napégés utáni sprét szuggerálták. Nem értettem semmit, ami Sammel kapcsolatos. Semmi baj sincs velem és az életemmel. Akkor ő mégis mi jogon méreget engem? Honnan a fenéből tudná, hogy mi is a bajom pontosan? Itt telt be végleg a pohár. Fel akarja nyitni a szemem? Hát lássuk.. Állok elébe!