Hiány
"Én már régen megtanultam, hogy a mi lett volna, ha nagyon-nagyon veszélyes játék. "
Samatha Morgan
Azt mondják néhány emlék fáj. Ez nem így van. Minden emlék fáj. Minek a pénz, a hírnév, a nagy ház, fényűző dolgok, ha te magad nem tudod ezeket élvezni? Csak vannak. Tárgyak, ugyan úgy, amilyen te vagy. Néha utáltam magamat azért, mert képtelen vagyok megálljt parancsolni a számnak, amikor valakinek a viselkedése nem tetszett. Egyszerűen csak átlátok rajtuk és tudom az életüket. Legalábbis részben. A reakciók, testtartás, szemkontaktus vagy egy-egy ideges mozdulat lebuktathatja az embert, hogy valamit hibázott, amit nem szándékozik megosztani mással. Vannak akik emiatt megvetnek, s vannak, akik tisztelnek, mert képes vagyok a szemükbe megmondani, hogy egy tetű, gerinctelen vagy hazug. Nem érdekeltek ezek a dolgok egészen addig, amíg nem láttam meg Harry tekintetét. Vaj volt a füle mögött, nagyon jól tudtam, de amint kimondtam, amit gondoltam, láttam, hogy beletrafáltam. Ugyan nem értettem mit miért tesz a fiú, amikor látszik rajta, hogy van mit a tejbe aprítania, mert nem egy buta gyerek, de mégis... az idejét másra fecsérelte. A munkát nem vetette meg, bármit elvégzett, amit rá bíztam az édesanyján keresztül, amiért meg is jutalmaztam. Már előre féltem, hogy Anne haragos szempárjával elém állva kioktat, hogy ez rengeteg pénz és vonjam le a fizetéséből, de az ilyen fiatalokat mindig is megbecsültem. Nem a szüleire támaszkodott és vette el a pénzt, hanem inkább dolgozott. Bármilyen munka legyen is az. Viszont arra egy percig sem mertem volna gondolni, hogy miután elmegy azután is ilyen rosszul fogom érezni magamat. Szerettem volna tőle elnézést kérni és segíteni. Habár csak most ismertük meg egymást, biztosítottam volna róla, hogy bennem bízhat és bármi gondja legyen, van rá megoldás. De nem tudtam. Semmire sem voltam képes és őszintén ez bosszantott a legjobban.
~*~
Tudod milyen érzés a vízen lebegni miután lezuhantál egy dzseckiről? A magasból a vízbe esni, ami szétszaggatja a bőröd? Lemerülni, s élvezni a látványt, amit a mély nyújt? Vagy csak a levegőben várni, hogy mikor nyílik ki az ejtőernyőd? Valami mesés, vagyis régebben az volt. Az álmaimban mindig valami tragédiával végződik a dolog. Átélem a jó dolgokat ismét, érzek mindent, de aztán búvárkodás közben elnyel a mély vagy az ejtőernyő nem nyílik ki többet. Csak ilyenkor mindig holtan fekszem ott. A baleset óta, ahogy teltek az évek ezek az emlékképek kezdtek elfelejtődni, de amint belecsöppent az életembe Harold a londoni csizmájával, göndör hajával és reménykedő különleges színű szempárjával valahogy minden olyanná vált, mint a baleset napja után. Látva fiatal, életteli képét az emlékek elnyeltek magukkal és azt figyeltem mennyi mindent kihagy az életéből, és az igazat megvallva ez rettentően bosszantott.
- Maradj velem, Samantha! - ilyenkor nem érdekelt, hogy ki van velem. Hiába mondtam nekik, hogy tűnjenek a francba, nem mentek, hanem maradtak és csak gyötörtek szüntelenül. Ha lehetőségem lett volna biztosra mondom, hogy megfojtom őket. Ha tudnék járni, nem lennének itt. De az életben sajnos túl sok a ha. Azt mondják nélkülük nem lenne élet az élet. Pedig én bírnék nélkülük élni, sőt egyenesen imádnám! Mint régen.
- Mintha mennék is valahova... - mormogtam, Beth pedig megállás nélkül tornáztatta az egyik lábamat, majd a másikat, s így haladt egyre feljebb.
- Tudod, hogy nem így értettem, Sam. - sóhajtott, arcába hulló tincsét visszagyömöszölte a csatt alá. - Látom, hogy megint a múltba temetkezel. Csak ártasz magadnak ezzel.
Szemeimet összehúztam és becsültem amiért nem kapja el azonnal, amint meglátja. Helyette inkább mélyen a szemembe nézett, állta dühös tekintetemet és nem félt.
- Ha már mással nem bírok magamnak ártani.
- Lassan esedékes lesz, hogy jöjjön az orvos a havi vizsgálatokra. Majd szólok neki, hogy növelje meg az adagjaidat, hogy ne legyél ilyen házsártos. - kezei gyakorlott mozdulattal siklottak testrészeimen, habár semmit nem éreztem tudtam, hogy gyöngéd hozzám.
- Csesszétek meg a gyógyszereiteket, rendben? Miért nem hagyjátok, hogy legalább azaz egy dolog, ami megmaradt nekem felemésszen? Azt hiszitek a gyógyszerek mindent megoldanak, közben szart sem tudtok!
- Anne és én tisztában vagyunk vele, hogy milyen fájdalmaid vannak olykor-olykor. Itt vagyunk veled, minden nap észrevesszük, ha jobban vagy, illetve rosszabbul. Hogy miként kell veled viselkedni, amikor átsírtad az éjszakát, vagy úgy aludtál, mint a bunda. Évek múltával azt hiszem Sam, okkal mondhatjuk, hogy pontosan tudunk rólad mindent. És éppen ezért nem szeretnénk, ha a múltadba temetkeznél, mert akkor ilyen leszel! Nézd meg... - mutatott vézna testemre, ami az ágyon... volt. - régebben azt hajtogattad, hogy nem használ semmit a masszázs. És? Mi történt? - kérdőn tekintet rám, ujjai a bal karomat masszírozták. - Az izomzatod javulást mutatott a testedben.
Mellélőtt. Ezzel a kijelentésével nemhogy megnyugtatott, de még jobban felment bennem a pumpa. Tudtam, hogy ott van neki az egyetem, az édesanyja és a leendő férje. Én pedig egy különálló gond voltam. A legnagyobb. Mégis néha utáltam őket, Anne-vel együtt. Okoskodtak. Mert ezek a szavak nem voltak mások, mint az orvosok által elmormolt szavak ismétlései.
- Beth... - susogtam, szemhéjaim remegve csukódtak le. - Ismételd el kérlek még egyszer az utolsó mondatodat.
- Az izomzatod javulást mutatott a testedben.
Kezei megálltak, ami jelezte, hogy mára valószínűleg végeztünk, vagy csupán elege lett a modoromból.
- Remélem ezúton sikerült rájönnöd, hogy milyen nagy ostobaságot mondtál. Mit érek azzal, hogy javult az izomzatom? Attól még ugyanúgy abban a rohadt székben ragadtam.
- De legalább nem tapadtak le az izmaid. Akkor meg azért nyavalyognál.
- Öltöztess fel, kérlek, és tegyél be a székbe.
- Igenis, úrnőm. - gúnyolódott, arcán szétterülő mosoly csak még jobban ingerelt.
- Gyűlöllek titeket. - mormogtam, miközben az ingem gombjaival vacakolt.
- Óó Sam. - igazította meg kezeimet a széken, hajamat laza kontyba fogta. - Nyugodj meg, mi sem érzünk másképp. - vigyorgott rám, majd egy lépést hátrált, hogy ne akadályozzon a távozásnál. - Mégis melletted vagyunk évek óta. És tudod miért? Mert szeretünk, akkor is, amikor ilyen vagy.
~*~
Tényleg gyűlöltem őket. Arra vártam, hogy mikor adják fel és hagynak egyedül. Akkor aztán tényleg szarban lettem volna. Talán ez kellett volna nekem, hogy itt hagyjanak és rájöjjek mennyire szükségem is van rájuk. Adamnél minden olyan könnyen ment. Pár csúnya szó, csöndes nap és már itt sem volt. Ott én bántottam őt, s nem fordítva. Azt hiszem a lehető legnagyobb szívű férfija volt mellettem az életem során, aki minden őrültségben mellettem volt, szeretett és egy rossz szava sem volt hozzám. Velem örült, vigasztalt és sokszor észhez is térített. De nem bírtam nézni, hogy mellettem van. Muszáj voltam a nehezebbik döntést meghozni...helyette is. Amint kilépett az ajtón tényleg megváltoztam, ha addig nem is. Hiányzott, és számtalanszor szerettem volna megkérni Anne-t vagy Beth-t, hogy hívják fel őt, de mégsem tettem. Mindkettőnknek ártottam volna. Azok a napok még inkább nehezek voltak. Csak kint ültem a kertben és néztem a fák sűrűjét, hogy hogyan moccan meg egy-egy ág a szél löketére, a nap sugarait, amik áttörtek a levelek között és az esőt. Az esőt imádtam a legjobban. S most is azt csináltam. Órák óta kint ültem, figyeltem a felhők milyen alakzatban egyesülnek és gyűlnek körém. A szürkéből lassan fekete lett és már éreztem is az első hűs cseppet a homlokomon. Az égen megjelentek a villámok okozta fények, amik szinte a levegőben is vibráltak. Csak néha rezzentem össze a hangjukra, amik közelebb csattantak el. De nem féltem. A csöpögésből lassan szemerkélés majd zuhatag lett. Szakadt az eső, az ingem átázott és az ajkam reszketett, annyira hideg volt már. A testem igaz nem érzékelt ebből semmit, de fáztam. Órákkal ezelőtt viszont megmakacsolva magamat lezártam a kocsit, így nem tudta Beth elmozdítani a helyéről a súlya miatt. Szemeimet lehunytam, élveztem, ahogy marva érkeznek arcomra az esőcseppek, amik egy hirtelen momentumban elálltak.
- Tüdőgyulladást fogsz kapni.
- Azt akkor is kaphatok, ha nem ülök kint a szakadó esőben, Anne.
- Figyelj, Sam. - sóhajtott. - Van két lehetőséged. Az első az, hogy önszántadból bejössz velem a házba, megvacsorázunk és elmondod mi a bajod; vagy én magam viszlek be, megetetlek ha akarod, ha nem és lefektetlek.
Egy pillanatig sem gondolkodtam. Ujjaim közrezárták a kis távirányítót és ügyelve a kis gödrökre a ház felé haladtam. Már ismertem annyira Anne-t, hogy tudjam nem viccel. Beth még félve próbált fenyegetőzni, nem volt tapasztalata, ellenben Anne-el, aki már két gyereket nevelt fel. De mi a fenét mondhatnék neki? Mi a viselkedésem oka? Még talán magam sem tudom pontosan, mi az ami hiányzik. Talán... talán az egyik felemet elvesztettem. De azért még sem állhatok elő neki azzal, hogy Anne, hiányzik a fiad!
