NEGYEDIK FEJEZET

"A veszteség is lehet néha nyereség."

Samantha Morgan 

  Néha cserélnék emberekkel, hogy átérezzék milyen a helyzetemben lenni. Hogy csak mosolyogsz, miközben az egész színlelés és legszívesebben sírnál, ordítanál, mint egy védtelen kisgyermek. Az elején sokszor viselkedtem így, de meg is értettek. Minden annyira új és szokatlan volt, hogy úgy éreztem ebbe fogok beleőrülni. Az volt talán a legrosszabb, hogy helyettem végezték el a munkát, ami miatt nem engem, hanem őket kell sajnálni. Őszintén bevallom én nem takarítanék senki után sem, és itt nem a portörlésre vagy a házimunkára gondolok, hanem a testiségre. Gyűlöltem az emberektől bármit is kérni, nem is voltam rászorulva a segítségükre. Én segítettem nekik. Megtehettem és meg is engedhettem magamnak. A szegényeknek alapítványt hoztam létre, vacsorákat rendeztem az otthonomban a mocskosul gazdag barátaimnak, akiket ezáltal szépen ki is zsebeltem, hogy adományozzanak azoknak, akiknek ténylegesen is szükségük van a pénzre. Jótékonykodtam, minden rendezvényen részt vettem, s mindenki rémült tekintettel figyelte, hogy motorra szállok, repülőkből ugrálok ki, hegyet mászok, búvárkodom miközben cápák vesznek körül, de egyszer sem esett semmi bajom. És az igazat megvallva élveztem. E nélkül nem lett volna teljes az életem. Másrészt pedig, amikor nem tengett túl bennem az adrenalin ecsetet ragadtam és festettem. Nem volt olyan ember, aki olyankor kitudott zökkenteni a saját kis világomból, egészen addig amíg készen nem lettem. Híressé váltam, vagyis inkább a festményeim. Több ezer dollárért árusították a képeimet, kiállították és epekedve várták a többi művemet. Erre szokták azt mondani, hogy a kellemest a hasznossal. Míg szerettem és kívántam is festeni, addig az eladásukból hasznom is származott belőle. Természetesen a legszebbeket és legbecsesebbeket az otthonom falain tartottam. Azokat sosem adtam el, én csodáltam őket egyedül. 

  Amikor csak a plafont bámulod, mert mást nem nagyon tudsz. Úgy érzed, hogy nem kapsz levegőt, mert mintha egy kalitkában lennél, aminek nincsenek rácsai csak a falak, amiken egyetlen egy ablak sincsen, emiatt a levegőd egyre inkább fogy. Homlokodról szinte folyik le a verejték, s csak sejteni sejtheted, hogy a tested is hasonlóan érez, mert te nem érzed. A szerveid fájnak, sajognak, égnek, mintha ezer millió kis tű szurkálna, s fáklya haladna át rajtad szépen lassan, kínzón. S te nem tudsz mozdulni, mert az egyetlen használható, ámbár hasznavehetetlen testrészed is eléggé gyenge ahhoz, hogy átfordulj, és helyzetet változtass. Hiába kiáltasz, sírsz, próbálkozol. Senki sem hall vagy segít. Csak magadra számíthatsz. Néha napján csak azt mormogom magamban, hogy potyára adagolják nekem a gyógyszereket, amelyek elméletben jobbá és elviselhetőbbé teszik az állapotomat és fájdalmaimat. De a szart sem érnek javarészt! Rosszabb napokon, amikor az éjszakát ébren, kínok között töltöm el csak kiáltani tudnék a lányokkal, hogy több gyógyszert adjanak, mert rohadtul fáj mindenem, de megtanultam, hogy azzal sem magamon, sem rajtuk nem segítek. Egy idő után akárki akármit mondjon a testünk - akár épp akár béna - hozzászokik a gyógyszerekhez és már semmit sem érnek. Beveszed őket és várod a hatást, persze mindhiába. 

   Minden vágyam egy gyermek volt. Sokan imádkoznak és kérlelik az urat, hogy lány avagy fiú gyermekkel áldja meg, de én egyik csoportba sem tartoztam. Én csak egy egészséges gyermeket szerettem volna, aki megalapozza a férjemmel a kapcsolatunkat. Valami, ami kettőnkből van. Akit a tenyeremen hordozhattam, óvtam és szerethettem volna. A szemeim előtt lebegett az a kép, hogy együtt ülünk a székben a mezőn, előttünk a festővászon mi pedig belemélyülve a művészetbe alkotunk. Arca festékes, s amikor magyaráz összekeni a ruhámat, arcomat az ecsetével. Együtt játszunk, fogócskázunk a virágok között. De ez nem adatott meg. Húgommal ellentétben, aki már második gyermekével büszkélkedhet. Szerettem őket, mintha csak az enyémek lettek volna.
- Sam néni, Sam néni! - piciny, vékonyka hang akadályozta meg, hogy az ecsetemet újra a vászonra vigyem. Bármennyi hang közül felismertem volna Lux hangját. 

- Szia, picim. - mosolyogtam rá, székemmel hátrább tolattam, hogy kényelmesen az ölembe fészkelhesse magát. - Ó, már megint mennyit nőttél! Kész nagylány vagy már. 

Lábait terpeszbe rakva térdelt a szék két oldalánál. Szőke haja copfba volt fogva, lábát fehér harisnya fedte, míg rajta egy ugyan ilyen színű balerina ruha volt. Tőlem kapta, karácsonyra. 

- Végre anyu megengedte, hogy felvegyem a ruhát, amit tőled kaptam! - gyermeteg örömmel magyarázott, két keze a vállamon pihent, míg szemeivel egyenesen az enyémbe pillantott. - Lisa már megint áttette a szobájába a képet, amit nekem festettél. - ajkát lebiggyesztette, míg fejét a nyakam hajlatában pihentette. 

- Jaj, kincsem. Majd festek neked másikat, rendben?
Aprót biccentett, kezével átölelte a nyakamat, míg én óvatosan irányítottam magunkat a hátsó bejárathoz, ahol már Louise várt. Ajkán apró mosoly futott végig, kezében már a jól megszokott törlőkendő amivel lemosta festékes ujjaimat. Lux anyjához érve egy nyálas puszit nyomott arcomra, majd az ajtón bemenve eltűnt. Percekkel később a tévéből kiszűrődő bemondó hangját lehetett hallani. 

- Beth azt mondta, hogy rossz napod van. Mid fáj? - ujjai gyakorlott mozdulattal súrolták a festéket, míg ő testével lábaimnak dőlve próbált guggolva egyensúlyozni. 

- Azt kérdezd, hogy mim nem. Minden rendben lesz, Lou. Csak egy rossz nap, semmi több. - sóhajtottam, ujjaimmal végigsimítottam az övéin. Míg én a veszélyt kergettem, addig Lou otthon ült, olvasott, anyánktól tanult főzni és minden olyan dolgot csinált, amit én nem. Szerinte őrült voltam, szerintem meg ő volt az. Minden olyan dologból kimaradt, amiről úgy gondoltam, hogy a nélkül nem élet az élet, kihagy valamit. De ahogy anyánk mondta, senki sem egyforma, s mi egymás ellentétei vagyunk. Csakhogy az ellentétek vonzzák egymást. A lehető legjobb testvérek voltunk és vagyunk is, mindig kiálltunk egymásért. Ha baj volt, tudtam, hogy hívhatom őt és ez ellentétben is így volt. Szerettem, hogy ő a testvérem. 

  Az utolsó kínkeserves falat. Lux háromévesen még nem értette, hogy mi a bajom, miért nem tudok vele futkározni és pillangókat fogni, de ennek ellenére élvezte, hogy versenyezhet és száguldozhat velem, amikor csak szeretné. Persze ilyenkor mindig hagytam győzni, illetve kormányozni a kis segédeszközömet. Szerettem hallgatni, ahogy kacag, szőke hajába belekap a szél, kicsiny lábaival fut. Sokszor énekelte el nekem a dalokat, amiket az oviban tanult, de ma semmihez nem volt kedvem, mégis megcsináltam. Viszont az ebéd végére, már nem volt türelmem hozzá. Fájt a fejem, égtek a szemeim, a karom és a mellkasomra, mintha egy kétszáz kilós szumós telepedett volna le. Mintha érezte volna ... az ajtó kinyílt és Anne mosolygós arcával találtam szembe magamat, ami szinte azonnal komorrá vált, amint megtekintett engem. Lux rögtön leugrott az ölemből és felé rohant. Anne a csomagjait az asztalra dobta, Luxt az ölébe kapta, majd Harold keze ügyében helyezte el. 

- Szia, Lou. - üdvözölte sebtében húgomat. - Mióta vannak fájdalmaid, Sam? - hangjából érezhető volt a megvetés, a korholás és a düh. Lányaként kezelt, s utálta, ha makacskodtam. De mit tehettem volna? Egész nap feküdni az ágyban és a négy falat bámulni nem túl nagy élvezet egy olyan embernek mint én. 

- Lux, nincs kedved körbevezetni Haroldot a házban? Biztosra veszem, hogy tetszenének neki a titkos helyeid, amit a bújócskánál szoktál használni. 

Harry szorosan ölelte magához a keresztlányomat, aki parányi kezeivel a fiú mellkasát támasztotta. Szőke fürtjei a fiú arcán simítottak végig, ahogy tekintetét köztem és közte változtatta. Lux aprót bólintott, majd leszállva Harry öléből a kezét nyújtotta felé. Közvetlen volt mindenkivel, kedves, pont úgy mint az anyja. Szinte mindenki azonnal megszerette, ritkán sírt. 

- Ezt idd meg. - Anne egy erősebb fájdalomcsillapítót kevert el a pohár vízben, amit óvatosan itatott meg velem. - Most pedig kicseréljük a csöveidet. 

Egy mukkot sem szóltam, fejemet oldalra fordítottam, s a tájat figyeltem. A felhők sietve haladtak egyre távolabb, a nap sugarai pedig árnyékként kúsztak be a szoba ablakán át. Anne hallgatott, elvégezte a dolgát és utána ott hagyott. Nyomorultabbul nem is érezhettem volna magamat. Hogyan fegyverezz le egy nyomorékot? Hagyd ott a helyén...a szerencsétlen úgy sem fog utánad rohanni és számon kérni. 

- Azt mondta, hogy... - húgom megtört távoli hangjára lettem figyelmes. - csak egy rossz nap. Nem mondta, hogy kell neki gyógyszer. - zokogta. 

- Sam sosem kér gyógyszert, mert úgy gondolja, hogy elég erős ahhoz, hogy elviselje a fájdalmat. Csak tudod.. a teste nem éppen így vélekedik és reagál. Az isten tudja, ilyenkor milyen nagyságúak, de a tekintetéből általában ki tudom venni, hogy pokolian szenved. 

Nem is tévedett nagyot Anne. Leírhatatlan volt a fájdalom, ami ilyenkor a testemet uralta, de úgy gondoltam megérdemlem. Minden okkal történik. A legtöbbször ezt hallottam az életemben, csak rá kellett jönnöm, hogy az én okom vajon miért ez.