ELSŐ FEJEZET

Sziasztok!(: 

Eljött az első fejezet ideje. Remélem tetszeni fog, igaz még nincsenek benne nagyon fejlemények. Szó, mi szó, rátok bízom a döntést!(:

Köszönöm szépen a feliratkozóknak, hogy feliratkoztak! :*

Have a nice day,

S. xx

Váratlan meglepetés

'Én már semmit nem tartok elképzelhetetlennek. (...) Ennyit legalább megtanultam. A valóságban minden megeshet. A leghihetetlenebb dolgokról kiderül, hogy létező veszedelem.'

Harry Styles

Majdnem három hónap. Egészen Angliából repültem Amerika területére, hogy édesanyámmal és újdonsült férjével töltsem el a nyaramat. Még mindig nem sikerült felfognom, hogy miként sikerült ilyen gyorsan túltennie magát édesapámon, de folyton csak azt szajkózta, hogy így lesz a legjobb. De hogy lenne már minden rendben, ha nevelőapámat ki nem állhatom? A gondolatra, hogy ismét fiamnak szólít... felkavarodik a gyomrom. Nem csak anyámat, hanem saját magamat is büntettem azzal, hogy a világ másik felére költöztem azzal a céllal, hogy minél messzebb tudjam magamat tőlük, ami egy ideig még működött is, csak azzal nem számoltam mennyire hiányozni fog az életemből. Semmi sem jött össze, s életem legrosszabb állását fogtam ki. Gyors-éttermi eladó. Hát nem csodás?
- Meddig fogsz még haragudni rám, kisfiam? - anyám aggódó hangja töltötte ki a hosszanti csöndet, ami a kocsiban uralkodott indulásunk óta. Csak az útra koncentráltam, a kormányt erősen markoltam s félő volt, hogy ujjaimban a vérkeringés hamarosan a múlté lesz.
- Kéne valamiért neheztelnem rád?
Nagyot sóhajtott, idegesen túrt bele barna hullámos tincseibe.
- Meg kell értened Harry, hogy ez a munkám és szükségem van erre a pénzre. Tudom, hogy nem támogatod, hogy ittléted alatt is végezzem a dolgomat, de Samantha nem csak a munkaadóm, hanem remek barátnőm is. Próbáltam keresni a helyemre egy-két hétre helyettest, de Beth délutánonként az egyetemen van, lehetetlent kértem volna tőle, hogy ugorjon be helyettem.
- Megértem anya. Nem kell magyarázkodnod. 

Noha próbáltam arról meggyőzni nem haragszom rá, ez mégsem volt így. Azt reméltem, hogy minden olyan lesz mint régen, amint hazatérek, de rá kellett jönnöm, hogy csak rosszabb lett. Két lehetőség állt fent: vagy anyámat furikázom és segítek be neki, vagy otthon maradok a nevelőapámmal, ami már a felvetéssel el is lett vetve. Így hiába elleneztem, hogy besegítsek, jöttem.

- Samantha nagyon kedves nő, légy udvarias vele, Harry.

- Rendben. Udvarias. - ismételtem el szavait. - Mit is mondtál, mi a baja?

Hallgatott, s percekig vártam a válaszát mielőtt gyanakvó tekintettel rá nem néztem.

- Samanthának van egy kis.. gondja.

- Kis gond alatt azt érted, hogy eltört a lába és besegítesz neki? - puhatolóztam, lábamat leemeltem a gázpedálról. A bostoni Perkins street-nél cammogva haladtunk várva anyám hirtelen jövő parancsát, hogy most álljak meg. Semmit sem tudtam a nőről, akinél besegített, de állítása szerint állapota ellenére humoros, jókedvű és szeret festeni. 

- Itt fordulj be. A 329-es Samantha házszáma. - egy féloldalas mosollyal ajándékozott meg, míg nekem állam a padlót súrolta. Két kétemeletes ház helyezkedett el ellenkező oldalon, a bal oldalon lévő ház téglákkal volt borítva, míg a jobb oldali szokványos amerikai házként működött. A hosszú feljárón mentem tovább, ami a ház mögött sem ért még végig. - Itt leparkolhatsz. Két ház van, az egyiket a vendégei szokták főként használni. - magyarázta, övét kicsatolta. - Ott szoktam én is aludni, meg néha Beth. 

- Ez a nő gazdag. Vagy a férje az? - ujjaim a kilincset fogták közre, s kilépve rögtön megcsapott a forró amerikai levegő. Fejemről orromra csúsztattam a napszemüveget, majd kezeimet zsebre dugva léptem anyám mellett a ház felé. 

- Nem. - felelte késve, rakoncátlan tincseit füle mögé tűrte. - Sam remek festő, a legjobb. A házunkban lévő festmények mind az ő keze munkáját mutatják.
- Ja, azért az árért amit valószínűleg kiadtatok érte már legyenek is jók. - mormogtam.
- Harry, Sam azokat a festményeket odaajándékozta nekünk. Szeretném, ha vigyáznál a nyelvedre, mert nem ilyennek írtalak le Samnek. Most pedig gyere, bemutatlak egy nagyszerű embernek.
A köveket rugdosva követtem anyámat, aki a ház mögötti kis rét felé vezetett. Két távoli alak tűnt fel előttünk, ahogy egyre beljebb mentünk. Az egyik előtt festővászon volt, bal kezében ecsetet fogott, amit oly könnyedén húzott végig a vásznon. Szőke hajába belekapott a szél, amit a mellette álló barna hajú lány igazított helyére. Jézusom...ennyire úri ez a nő, hogy még a haja eltűrésére is egy alkalmazotta van? Lábam a friss zöld füvet szántotta le, tekintetemet a cipőmön tartottam.
- Anne. - egy lágy, vidám hang hallatszott fel a madarak csicsergésével együtt. - Korán jöttetek.
- Jó volt a forgalom. - válaszolt, mellé léptem. - Sam ő a fiam, Harry.
- Örülök, hogy megismerhettelek, Harry. Édesanyád már rengeteg szép dolgot mesélt rólad. - felelte. - Csak a bal kezemet tudnám felajánlani, de festékes. Nem akarom tönkretenni a ruhádat.
Döbbenten néztem a nőt, aki boldogságot sugárzott, miközben egy elektromos székben ült. Lábát halásznadrág fedte, de kiemelte vézna végtagjait. Felső testére fehér festékfoltos ujjatlan ing tapadt, jobb keze az ülés támláján pihent. A hangomat mintha elvesztettem volna, hiszen abban a hitben éltem, hogy egy kis sérülésről van szó, de rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. 

PROLÓGUS

Samantha Morgan

[ zene ]

   Csípős, maró szag, éles fény és rohanó embereknek a talpa, ami olyan hangosan találkozik a padlóval akár egy csapat vágtató paripáé. A hangok tompán szöktek be a fülembe, míg valami kellemes érzés végleg el nem ködösítette teljesen az elmémet.

Sokszor figyelmeztettek, hogy veszélyes, amit művelek és egyszer bizony bajom lesz belőle. Az életeddel játszol, Sam. Ha magadra nem gondolsz, akkor gondolj ránk! Édesanyám állandóan ezt szajkózta, de sosem hittem, hogy valami hiba csúszna a számításaimba. Lehetetlen, hogy én, Samantha Morgan megsérüljek, hiszen egész életem arról szólt, hogy olyan dolgokat csináltam, amit egy átlagos ember holt biztos nem tenne meg. De ezt szerettem, ez életem volt mindig is.
- Elveszítjük. - kiáltotta egy hang. - Töltés. Hátrébb!
A cipők koppanása és a szöszmötölés nem lassult, sőt... ha lehetett még hangosabban csendült fel. Szemeim csukva voltak, szemhéjaim nehezek, fáradtak és megviseltek. De még rajtuk keresztül is láttam az éles fényeket. Mások voltak, mint eddig. Gyönyörűek... sokkal jobban vonzottak magukhoz, mint bármi más eddig. Aztán egyszer csak eltűntek, s visszatértek az apró lábak, amik már nyugodtabban sürögtek körülöttem.
   Amikor élet és halál között van az ember akkor aztán van ideje gondolkodni, hogy mit cseszett el az élete során. És többek között arra is rájössz, hogy miket szalasztottál el. Fekszel, és hiába próbálsz szólni, felkelni vagy csekély jelét is adni annak, hogy még itt vagy, nem mentél el, nem megy. Próbáltam! De azt hiszem a próbálkozás maga már kifárasztott. Hallgattam őket, néha valamilyen módon láttam is, ahogy mellettem ül édesanyám megrökönyödött állapotában, miközben a húgom mellett kéne lennie.
- Mi van a lányommal?
- Mrs. Morgan a lánya ... - kezdett bele egy női hang.
- Nehogy azt mondja, hogy a feleségem javuló tendenciát mutat, mert már egy kicseszett hónapja ezt mondják és semmi jele annak, hogy ébren lenne.
- Kérem Mr. Carter... ezzel nem segít a feleségén.
- Azzal sem segít, hogy teletömi a fejünket a hazugságokkal. Jó lenne, ha végre nem beszélnének félre, hanem egyenesen megmondanák, hogy mikor fog felébredni.
Láttam magam előtt Adam feszült állkapcsát, amit most többnapos borosta fedett. Egyszerűen imádtam, amikor hanyag módjára magán hagyta a szőrzetét. Noha mindig lenyirbálta magáról, én próbáltam ellenezni. Most viszont a beesett, karikás szeme, amit fátyol takart aggodalomra adott okot. Még sosem láttam így, ilyen meggyötörtnek és fáradtnak. Szőke haja megnőtt, rendezetlenül omlott homlokára. Inge gyűrött volt, nadrágja is látott már szebb napokat.
- A feleségét többször is újra kellett éleszteni, uram. Erős nő, viszont...
- Ezzel mire akar célozni? - mormogta - Erős nő... a legmerészebb, legostobább nőszemély, akit valaha is ismertem!
- Mr. Carter és Mrs. Morgan... - a nő egy kövéret sóhajtott mielőtt elhagyta száját az a mondat, amit képtelen voltam feldolgozni. - Samantha nem biztos, hogy valaha is fel fog ébredni. Az állapota javulást mutat, de a sérüléseit nem biztos, hogy a teste és az agya képes lesz feldolgozni.
Anyám arcát könnyek száza borította el, amik szép lassan folydogáltak ki a szeméből, ujjait az ágyamon pihentetve tördelte, míg én...csak feküdtem ott számban és orromban csövekkel, kezeimben infúzióval és mindenféle folttal, amik a testemet csúfították el. Szőke hajam fakó volt, akárcsak az arcom, aminek barnasága már csak a múlt emléke.
- Tudja mit doktornő? - Adam egy lépést tett a doktornő felé, kezeimmel átöleltem most megfeszült kezét. Semmit sem érzékelt belőle. - Maga és ez az egész átkozott kórház menjen a fenébe!
   Akkor láttam utoljára Adamet. Akkor voltam utoljára kint a testemből. Fura, ugye? Én sem hittem benne, hogy képes a lélek csak úgy ide-oda rohangálni, mint egy félőrült. Az életemre gondoltam... lepergett előttem az összes emlékem, de mégis egy valamit sajnáltam, s sikítani tudtam volna, hogy hallják meg mennyire bánom, hogy elkéstem. Minden percben fohászkodtam az úrnak, hogy legyen csak egy rossz álom, de, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok valahogy minden olyan valóságosnak tűnt.. S bocsánatért esedeztem a húgomnak azért ..., mert elkéstem a keresztlányom születéséről. És azért, mert kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is felébredek. 

BLOG TRAILER

Sziasztok!

Tyűha..hát eléggé nehéz - és szokatlan - ilyen "bemutatkozás" félét írni, pedig nem ez az első blog, amit megosztottam a közönséggel, ámbár az utolsó.

Egy ideig "visszavonulót" fújtam magamnak, mert egyszerűen úgy éreztem teljesen elidegenültem az írástól. Talán csak fáradt voltam, talán nem. Ezt már sosem fogjuk megtudni. Viszont az utóbbi napokban csak úgy jöttek magától a mondatok, a szavak, a betűk.

Remélem tudok még olyat nyújtani, ami új.

A blog májusban fog nyitni Let me go néven, addig is viszont itt egy kis ízelítő.

Have a nice day,

Susan