Tópari csevely
"Egy napon megszületünk.
Egy napon meghalunk.
Egy nap alatt megváltozhatunk.
És egy nap alatt szerelmesek lehetünk.
Minden megtörténhet egy nap alatt."
Samantha Morgan
Akármennyire is szerettem volna nem bírtam kitörölni emlékezetemből Őt, ahogy sikertelenül próbálkozik a fűnyírással. A retinámba égette magát, s szégyen szemre rájöttem, hogy talán még a nyálam is kicsordult időközben, amikor szemem rá tévedt vagy inkább ritka alkalmakkor nem rá. Persze most mindenki szemében egy rohadék vagyok, mert az ezer éves fűnyírót adtam oda szegény kölöknek, amit még drága nagyapám tákolt össze mindenféle limlomból, de a szívemre hallgattam. Az már csak hab volt a tortán, hogy lekapta magáról a pólóját a legnagyobb melegben, így felfedve verejtéktől csillogó testét, amit több tetoválás takart, mint hittem. Anyja megbotránkozva ült mellettem, tisztán láttam, amint tíz körmét rágja le, s ha nem lett volna annyira merev talán még a lábának is nekikezd. De őszintén ...szerintem nagyon vagányak voltak a Harryn látható szimbólumok és rajzok, engem legalábbis lenyűgöztek és egy időre lefoglaltak. A vége felé közelíthetett a munkájának, amikor áthajtott a virágaimon. Éreztem, hogy élesebben szívom be a levegőt és a kezemben lévő poharat erősebben szorítom. Nem volt igazándiból semmiféle jelentése azoknak a növényeknek azon kívül, hogy talán a kedvenc virágaim, s a néhai férjemmel ültettük őket. Megszoktam, s talán most volt ideje, hogy nem csak a szívemből, hanem a kertből is eltávolítsuk az emlékeket. Szegénynek már nem volt szívem egy rossz szót sem szólni, mert láttam, hogy akár egyetlen egy mukkantás is robbanó nagyságú dühöt szabadítana fel belőle. Így csak figyeltem, ahogy dolgozik, szenved és ...pirosodik. Amikor már dühöngő kamaszként rohant el mellettünk szelet csapva kaptam észhez, hogy biztos nem volt annyi esze, hogy valamivel bekenje magát a napsugarak ellen.
Az éjszaka közepén viszont sikerült mégis kizökkennem Harry délutáni emlékképéből és az ajtó felé kapni a fejemet, ahonnan egy kis fény szűrődött be. Lux állt ott résnyire nyitott szemmel, kezében a rózsaszín plüssnyulát szorongatva. Alsó ajkát beszívta és lassan elindult felém. Nyomorultul éreztem magamat, hogy még a takarót sem tudom neki bátorításképp felemelni, de kezdett az ilyen helyzetekhez hozzászokni. Apró testével befészkelte magát, oldalára feküdve hozzám simult és átölelt. Imádtam a még belőle áradó baba illatot, amit ezer közül is felismertem volna. Lux suttogása egy idő után elhalkult, s csak nyugtató szuszogása töltötte be a szobát. Mosollyal az arcomon figyeltem a kislányt, aki a mellkasomat ölelve alszik szorosan hozzám bújva, majd szemhéjaim elnehezedve kezdtek egyre lejjebb és lejjebb csukódni, majd végleg elnyelt az álom.
Louval sms-t küldettem Bethnek és Anne-nek is, hogy a mai napon nincs szükségem rájuk és élvezzék ki a szabadnapot. Igazándiból nem volt nagy hazugság, Louék csak délután szándékoznak hazamenni, így fölösleges lenne iderángatni Anne-t és a fiát. A kis patak partján ültünk és élveztük, ahogy a nap próbál áttörni a fák zuhatagán. Lux a takarón szuszogott, amit Lou hozott magával, s simogatva lányának arcát tekintett a messziségbe.
- Tegnap nagyon megdolgoztattad szegény fiút. - hangja halk volt, kék szemeit rám emelte.
- Tudom... - sóhajtottam egy kövéret. - Azt hiszem egy kissé elvetettem a sulykot.
- Kissé? - kacagott, szabad kezét, amin támaszkodott szája elé tartotta, hogy tompítsa a nevetésének hangját. - Sam az a vacak fűnyíró még fiatalkorunkban téged is az őrületbe kergetett.
- Hányszor szét akartam verni kalapáccsal csak a papi nem engedte. - daloltam. - Azért megérte, akármit is mondasz.
- A tegnap?
Helyeslően bólintottam.
- Ó, igen. Pajkos tekinteted mindent elárult. Ne hidd, hogy nem vettem észre! - mutató ujját a magasba emelte és korholón megrázta, de arcát beborító mosoly másról tanúskodott.
- Nézni még szabad. - mentegetőztem. - Azért sajnáltam, amikor láttam, hogy kezdi megkapni a nap.
- Rendesen leégett. - rázott a fején. - De rendes volt tőled, hogy gondoltál rá és küldted azt a vackot. Remélem nem járt le a szavatossága.
- Az ilyen szarok örök életűek, nem? - kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Sam!
- Még Adam hagyta itt, és ha hiszed ha nem ...nem nagyon szoktam kimenni a kertbe és napozni. Nem mintha ki tudnék menni.
- Sam én... - dadogott.
- Jaj, ne már Lou! Tudod, hogy már nem érdekel. - sóhajtottam, s egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Jól vagyok. Tényleg.
- A nővérem vagy, csak aggódok érted.
- Tudom.
Csönd telepedett közénk, de nem az a kínos csönd, hanem amikor csak élvezzük a természet által nyújtott csodás dolgokat. A bozótból néha előbújó állatok riadtan figyeltek minket, némelyikük előrébb merészkedett, míg a többi csak a fejét dugta elő. Néhány mezei nyúl ugrabugrált, fülét hegyezte és amint valami neszt hallott rögtön tovább szökdécselt. A pillangók előszeretettel szálltak le a székemre vagy Louék takarójára, míg ő maga pitypangokat tépkedve töltötte el az idejét, amit egy erős levegővétellel el is fújt.
- Mit akarsz tenni a fiúval?
Fejemet oldalra biccentettem, hiszen tudta nagyon jól, hogy erre inkább egy vállrándítás lenne a válaszom, ha képes lennék rá.
- Megrontani nem fogom, ne aggódj. Nem is lennék rá képes.
Összehúzott szemmel méregetett tovább, amit rosszalló fejcsóválása követett.
- Igazándiból még nem tudom. Szeretném, ha értékelné a dolgokat és kicsit nyitottabb szemmel járná a világot.
- Úgy, mint te, amikor... - nyelt egyet, szavai belé ragadtak. Lou sosem volt képes végig mondani amit szeretett volna, mert szentül hitte, hogy ha a régi életemre céloz, akkor mélységes depresszióba esek.
- Amikor még nem voltam nyomorék. Igen, Lou.
- Nem vagy nyomorék, Sam. Mozgássérült. - javított ki.
- A nyomorék szépítve. Nem változtat semmin. Attól még, hogy azt mondod mozgássérült nem fogok két lábra pattanni és elfutni.
Fejét két válla közé ejtette, mindkét kezét az ölébe helyezte el és ujjait tördelni kezdte. Percekkel később szólalt csak meg.
- Ne haragudj, Sam. Csak nekem még mindig... - suttogott. - furcsa így látni téged. Tudom, hogy azt mondtad semmi bajod, minden rendben van veled, de az isten áldjon meg a húgod vagyok! Régen minden mozdulatodat csodáltam. Olyan akartam lenni, mint te. Merész, bevállalós és őrült. Azt hittük anyuékkal, hogy az egyik ugrásod során következhet be ilyen, vagy valamelyik vakmerő ötleted miatt. Erre...
- Ne akard, hogy elbőgjem magamat, te bolond nőszemély!
Ujjait arcához kapta, lassan söpörte le róla a kibuggyanó könnycseppeket. Nagyokat fújtatott, majd arcán ismét ott ékeskedett azaz igazi Lous mosoly.
- Szóval a fiú.
- Nyár végén megy haza és addigra szeretném elérni, hogy egymásra találjanak az édesanyjával. Van valami ..., ami miatt annyira távol van tőle.
- Én is észrevettem, hogy ha nincs oka rá, akkor nem nagyon beszédes Anne-vel. Szóval a terved az, hogy egy új Harry-t kovácsolj, mire vissza tér...hova is?
- Angliába.
- Angliába. - biccentett.
Pontosan ez volt az... a feladatom. Még ha ő még nem is tudta, de minden olyan dologgal, amit ellene teszek, az pont érte van. Rájön, hogy mindennek van miértje, s a rossz dolgoknak jó oldala. Ezt, azt hiszem én tudom a legjobban, mert annak ellenére, hogy egy székbe kényszerültem, ahol csak ülök tehetetlenül még élvezem az életet, s azok apró dolgait. A végén talán tényleg sikerül a tervem, de addig is még hosszú...nagyon hosszú út áll előttünk.
Louval sms-t küldettem Bethnek és Anne-nek is, hogy a mai napon nincs szükségem rájuk és élvezzék ki a szabadnapot. Igazándiból nem volt nagy hazugság, Louék csak délután szándékoznak hazamenni, így fölösleges lenne iderángatni Anne-t és a fiát. A kis patak partján ültünk és élveztük, ahogy a nap próbál áttörni a fák zuhatagán. Lux a takarón szuszogott, amit Lou hozott magával, s simogatva lányának arcát tekintett a messziségbe.
- Tegnap nagyon megdolgoztattad szegény fiút. - hangja halk volt, kék szemeit rám emelte.
- Tudom... - sóhajtottam egy kövéret. - Azt hiszem egy kissé elvetettem a sulykot.
- Kissé? - kacagott, szabad kezét, amin támaszkodott szája elé tartotta, hogy tompítsa a nevetésének hangját. - Sam az a vacak fűnyíró még fiatalkorunkban téged is az őrületbe kergetett.
- Hányszor szét akartam verni kalapáccsal csak a papi nem engedte. - daloltam. - Azért megérte, akármit is mondasz.
- A tegnap?
Helyeslően bólintottam.
- Ó, igen. Pajkos tekinteted mindent elárult. Ne hidd, hogy nem vettem észre! - mutató ujját a magasba emelte és korholón megrázta, de arcát beborító mosoly másról tanúskodott.
- Nézni még szabad. - mentegetőztem. - Azért sajnáltam, amikor láttam, hogy kezdi megkapni a nap.
- Rendesen leégett. - rázott a fején. - De rendes volt tőled, hogy gondoltál rá és küldted azt a vackot. Remélem nem járt le a szavatossága.
- Az ilyen szarok örök életűek, nem? - kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Sam!
- Még Adam hagyta itt, és ha hiszed ha nem ...nem nagyon szoktam kimenni a kertbe és napozni. Nem mintha ki tudnék menni.
- Sam én... - dadogott.
- Jaj, ne már Lou! Tudod, hogy már nem érdekel. - sóhajtottam, s egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Jól vagyok. Tényleg.
- A nővérem vagy, csak aggódok érted.
- Tudom.
Csönd telepedett közénk, de nem az a kínos csönd, hanem amikor csak élvezzük a természet által nyújtott csodás dolgokat. A bozótból néha előbújó állatok riadtan figyeltek minket, némelyikük előrébb merészkedett, míg a többi csak a fejét dugta elő. Néhány mezei nyúl ugrabugrált, fülét hegyezte és amint valami neszt hallott rögtön tovább szökdécselt. A pillangók előszeretettel szálltak le a székemre vagy Louék takarójára, míg ő maga pitypangokat tépkedve töltötte el az idejét, amit egy erős levegővétellel el is fújt.
- Mit akarsz tenni a fiúval?
Fejemet oldalra biccentettem, hiszen tudta nagyon jól, hogy erre inkább egy vállrándítás lenne a válaszom, ha képes lennék rá.
- Megrontani nem fogom, ne aggódj. Nem is lennék rá képes.
Összehúzott szemmel méregetett tovább, amit rosszalló fejcsóválása követett.
- Igazándiból még nem tudom. Szeretném, ha értékelné a dolgokat és kicsit nyitottabb szemmel járná a világot.
- Úgy, mint te, amikor... - nyelt egyet, szavai belé ragadtak. Lou sosem volt képes végig mondani amit szeretett volna, mert szentül hitte, hogy ha a régi életemre céloz, akkor mélységes depresszióba esek.
- Amikor még nem voltam nyomorék. Igen, Lou.
- Nem vagy nyomorék, Sam. Mozgássérült. - javított ki.
- A nyomorék szépítve. Nem változtat semmin. Attól még, hogy azt mondod mozgássérült nem fogok két lábra pattanni és elfutni.
Fejét két válla közé ejtette, mindkét kezét az ölébe helyezte el és ujjait tördelni kezdte. Percekkel később szólalt csak meg.
- Ne haragudj, Sam. Csak nekem még mindig... - suttogott. - furcsa így látni téged. Tudom, hogy azt mondtad semmi bajod, minden rendben van veled, de az isten áldjon meg a húgod vagyok! Régen minden mozdulatodat csodáltam. Olyan akartam lenni, mint te. Merész, bevállalós és őrült. Azt hittük anyuékkal, hogy az egyik ugrásod során következhet be ilyen, vagy valamelyik vakmerő ötleted miatt. Erre...
- Ne akard, hogy elbőgjem magamat, te bolond nőszemély!
Ujjait arcához kapta, lassan söpörte le róla a kibuggyanó könnycseppeket. Nagyokat fújtatott, majd arcán ismét ott ékeskedett azaz igazi Lous mosoly.
- Szóval a fiú.
- Nyár végén megy haza és addigra szeretném elérni, hogy egymásra találjanak az édesanyjával. Van valami ..., ami miatt annyira távol van tőle.
- Én is észrevettem, hogy ha nincs oka rá, akkor nem nagyon beszédes Anne-vel. Szóval a terved az, hogy egy új Harry-t kovácsolj, mire vissza tér...hova is?
- Angliába.
- Angliába. - biccentett.
Pontosan ez volt az... a feladatom. Még ha ő még nem is tudta, de minden olyan dologgal, amit ellene teszek, az pont érte van. Rájön, hogy mindennek van miértje, s a rossz dolgoknak jó oldala. Ezt, azt hiszem én tudom a legjobban, mert annak ellenére, hogy egy székbe kényszerültem, ahol csak ülök tehetetlenül még élvezem az életet, s azok apró dolgait. A végén talán tényleg sikerül a tervem, de addig is még hosszú...nagyon hosszú út áll előttünk.
