SZÜNET

Kedves olvasóim! :) 

A blog kis ideig szünetel. Megértéseteket és türelmeteket köszönöm!

Have a nice day, 

Susan :*

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Bűntudat

"Amíg mélyen benne vagy valamiben , sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá , hogy mit kellett volna mondanod vagy tenne."

Samantha Morgan

[ zene ]

   A húgom gyűlölte a férjemet. A volt férjemet. Adammel minden rendben volt egészen addig, amíg be nem ütött a ménkű. Az elkerülhetetlenség. Vannak dolgok, amiket az emberek csak úgy szimplán nem értenek meg. Hiába magyarázod el nekik, nincsenek a helyedben, hogy érzékeljék; tényleg elcseszetté vált mindened. Az életed, a kapcsolataid és a házasságod. Éppen ezért már nem magyarázok. Nem értenék meg, felesleges energia valakinek olyat taglalni, amit nem érez át. Lou sem tudott mindent. És ő nem azért, mert nem értette volna meg. Hanem mert védtem. Egy baleset az ember, úgy, ahogy a család életében is borzalmas. Nem csak annak, aki átéli, hanem annak is, aki az átélt személlyel végigszenvedi. Legyen itt szó akár egy kéztörésről vagy éppen lábtörésről, repülőszerencsétlenség, autóbaleset és még folytathatnám hosszú sorban. Egyik sem különbözik a másiktól. A fájdalmat a baleset súlyosságában méred. És az én fájdalmam akkoriban mérhetetlen volt. Ami így visszagondolva csak egy felnagyított kép. Elfogadni a tudatott, hogy többé nem járhatsz, csinálhatsz dolgokat egyedül valahogy feldolgozhatatlannak tűnt. Még normálisan öngyilkos sem lehet az ember, mert ugyan mivel? Gyorsan hajtani sem lehetett a motoros székemmel, így kétségbeesetten figyeltem az adódó lehetőségeket. Úgy vélem ilyenkor az emberek tudatukon kívül, vagy tudatuknál lévén, de eltolják az embereket maguk mellől. Mert rossz elfogadni a tényt, hogy mozgássérült vagy. Hogy rá vagy szorulva az emberek segítségére. És nálam ez volt az alapvető probléma. Elfogadni az új Samantha-t. 

- Hol jársz Samy? - Adam puha érintése riasztott vissza. Hatalmas keze arcélemen simított végig, amit egy apró mosollyal fogadtam. 

Fájdalmas volt. 

Még mindig gyötrelmesen szerettem. 

De fájdalmasabb volt látni a szemében a csillogást, a szerelmet. Amit még mindig nem sikerült kioltanom, annak ellenére sem, hogy újra nősült. 

- Itt-ott. - sóhajtottam. - Emlékszel, amikor Miamiban végre engedted, hogy én vezessem a motort helyetted? 

- Az volt az első és utolsó. - nevetett, a zöld lámpa láttán a gázra lépett. - Olyan gyorsan hajtottál, hogy azt hittem menten odacsinálok. A húgod nem viccelt, amikor figyelmeztetett, hogy veszélyes vagy olyankor. 

- Semmi veszélyes nincs abban, hogy olyan sebességgel megyek, ami megengedett; ellenben veled, aki egy 70-es táblánál alig döcögött hússzal.
- Baby. - sóhajtott, szája mosolyra kerekedett. - Törékeny csomagot szállítottam magam mögött, nem róhatod fel nekem csakis azért, mert féltem valami bajod lesz.
- Tudom. - suttogtam, fejemet lehajtottam, hogy ne kelljen áthatóan kék szemébe látni, ami mindent megfejt. - Te mindig a legjobbat akartad nekem.
- Már, amikor engedted, hogy a legjobbat adjam neked.
- Erről már kár vitázni, Adam. Ami történt az megtörtént, nem lehet rajta változtatni semmit. Hiába szeretnéd te, én vagy bárki más.
- Igazad van. - lassított, ahogy az utcámba ért. - Nem lehet a múlton változtatni, de a jövőn igen. Szeretném, ha nem csinálnál ilyen meggondolatlanságot, mint most. Ami a kórházhoz vezetett. Szeretném, ha egyből.. értesítenétek, ha baj van.
Tekintetemmel a kinti tájat mustráltam, s az egyre közeledő házamat.
- Ez nem kívánság műsor, hiszen bármikor beteg lehetek. Most rátett egy lapáttal az idő, de dönthet úgy egyszer csak a szervezetem, hogy most fellázad.
- Rendben, felfogtam. - parkolt le a feljárón, a motort leállította, de ennek ellenére meg sem moccant. Előttünk két terepjáró állt, ami felett szinte villogó táblák jelezték, hogy vendégeim visszatértek a nyaralásból. - De ennek ellenére még mindig szeretném, ha értesítenétek.
Óvatosan fordítottam felé a fejem. Szemeimet lehunytam, majd felnyitottam. Felvettem már jól megszokott álarcomat, amit az évek múltán sikerült úgy, ahogy tökéletesre csiszolni.
- Az, hogy te mit szeretnél már nem lényeges, Adam. Családod van, feleséged és gyerekeid.
- Már hogy ne lenne lényeges, Sammy?  - rivallt rám, idegesen csapott egy nagyot a kormányra, ami hangos dudaszóban ellenkezett. - Azért, mert... - nyelt nagyot, frusztráltan túrt bele szőke hajába. - családom van, még lehetek az életed részese.
Mély levegőt vettem, tekintetem elfordítottam.
- Lehetnél, de én nem akarom, hogy közöd legyen hozzám. Legalábbis nem jobban, mint most van.
- Magadnak talán hazudhatsz, de nekem nem. Még mindig ugyan olyan őrjítően szeretsz és vágysz rám, mint régen. Nem tudsz átverni, Samantha, túl jól ismerlek ahhoz.
Csak figyeltem őt, ahogy kiszáll, becsapja maga mögött az ajtót és az én oldalamhoz igyekszik. Láttam a szemét.. az elkeseredettséget, a reményt, az igyekvést és azt az izgató, hatalmas szerelmet, amit az elejétől fogva láttam csillogni. Pontosan ugyanazt a csillogást, ami az én szememben is fellelhető volt. A székemben ülve vártam, hogy lezárja a kocsit, s amint ez megvolt elindult velem az ajtó felé. Mind a ketten tudtuk, hogy ismét megváltozott valami. A könnyed beszélgetésnek, örömnek, s jókedvnek már hűlt helye sem volt.
- Mit tettél vele? - homályosan észleltem, hogy valaki rohan felém. A hangjából ítélve húgom dühösebbik éne. Körbe pillantva észleltem, hogy mindenki felénk kapta a fejét. Anne, Robin, Harry és.. egy számomra még ismeretlen fiatalember. Igyekeztem.. tényleg igyekeztem valamiféle mosolyt küldeni feléjük, de arcukból ítélve ez nem sikerült.
- Semmit. - Adam hangja szinte hallhatatlan volt a nagy csöndben. Félt...vagyis inkább tartott a testvéremtől.
- Hiszen sír! - ordított. - Te.utolsó.aljas.rohadék. - mögöttem voltak, de tisztán hallottam Lou öklének csapását Adam mellkasán. - Miért nem tudod végre elengedni őt? Nem látod, hogy csak...
- Elég legyen, Louise! - fordultam meg a székemmel. - Belement egy bogár a szemembe. - itt bizonyára véve vállat rántottam volna, ha engedelmeskedtek volna az izmaim. - És végtag hiányába nem tudtam kipiszkálni.
Lou csípőre tett kézzel és könnyes szemmel lépett egyet hátrébb, de még így is köztem és Adam között volt.
- Hazudsz. - oly természetesen jelentette ki, mintha napszinten tenném. - Egyáltalán hol a fenébe voltál... vele? - az utolsó szavát undorodva ejtette ki.
- Elvitt egy autóversenyre.
Ott. Akkor. Abban a percben átkoztam magam és az őszinte számat. Láttam Lou arca miként változik át vörösből hófehérré, miként nyílik szét telt ajka a csodálkozástól és fogadni mertem volna, hogy a haja elkezdett dühében felfele állni.
- Te tényleg agyatlan vagy. Eddig is tudtam, hogy van valami veled, de hogy ennyire hülye...
- Lou! - hangom csattant. - Adam itthon akart maradni, én vetettem fel az ötletet, hogy menjünk el a versenyre. Tudod, hogy egy ingyen jegynek sosem tudtam ellenállni.
- Hagyd, Sammy. - ajkával egy röpke csókot hintett ajkamra. Csakúgy meglepett engem is, mint mindenki mást a szobában.
- A feleséged ehhez mit szól, seggfej? - indult meg felém Lou, Adam az ajtó irányába lépkedett.
- Viszlát, örvendtem a találkozásnak. - ajkán ideges mosollyal fordult meg, majd az ajtónál megtántorodva nézett hátra a válla felett. Csend honolt az egész lakásban, esküszöm még a légy zümmögését is lehetett hallani.
- Ja, és Lou! Azért nem tudom őt elengedni, mert teljes szívemből szeretem. - tekintetét az enyémbe fúrta, kék szeme elpusztított, ugyan úgy, mint az ezek után kiejtett szavai. - addig, amíg a halál el nem választ.
- Szereted? - erőltetetten felnevetett mögöttem a testvérem. - Hiszen a legnagyobb szarban hagytad magára. Ez aztán a szeretett, Adam.
- Az emberek olykor védekező mechanizmusba kapcsolnak, és azt teszik, amiről úgy vélik, hogy a másiknak jó. Igazam van, Sammy? - szemöldöke felszaladt, míg egy percre sem szakította el tekintetét az enyémtől. - Hibáztam, Louise. Nagyon is tisztában vagyok a hibámmal, de az emberek a hibáikból tanulnak. De ha megnyugtat, akkor elmondom neked, hogy ha tehetném és visszacsinálhatnám, akkor teljesen másképp cselekednék.
Percekig figyeltem Adam egykori helyét. Éreztem szavainak súlyát és tisztában volt azzal, hogy mit tettem, nem lehettem önző. Az Ő érdekeit kellett, hogy nézzem.
Arcomra mosolyt erőltetve gurultam a társaság felé, Lou óvatos léptekkel haladt mellettem.
- Sziasztok. - daloltam, s csak imádkozni tudtam, hogy a hangom ne árulja el milyen mocskosul érzem magam. - Nocsak, nocsak. Téged is lehet látni Harry? És a melletted ülő fiatalember nem más, mint...
Be sem tudtam fejezni a kérdésemet. A kék szemű, barna hajú, csíkos pólót viselő fiú felém szalad és térdre ereszkedvén apró csókot lehelt bal kezemre.
- Louis Tomlinson, asszonyom. Örvendek a találkozásnak, már rengeteg jó dolgot hallottam Önről! És egyben szeretném még megköszönni a meghívást és, hogy megszállhatok itt.
- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat és a barátoddal tartottál, Louis. - apró mosolyt küldtem felé, ami tényleg teljes szívből jött. - És kérlek, tegeződjünk. Samantha vagyok, de hívhatsz nyugodtan Samnek is.
- Rendben, akkor... - felállva megvakart a tarkóját, majd kisfiús mosolyával ajándékozott meg. - Szia, Sam.
- Minden rendben volt a nyaralás során? - tekintetem körbe vándorolt, Harry színe sokkal barnább lett, mint legutóbb volt. Őszintén..tetszett a látványa, hiányzott már ez a morcos, dacos kamasz, aki próbálja megvalósítani a megvalósíthatatlant. Haragudni az anyjára.
- Remek időnk volt. - szólalt meg Anne oldalán Robin. - Kár, hogy nem tarthattál velünk Sam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Az orvosok néha rohadt makacsok tudnak lenni. Újraindították a rendszert és most már a régi vagyok, új operációs rendszerrel. - Louis volt az egyetlen, aki nevetni mert szegényesre sikerült viccemen. Az egyetlen élő személy a szobában, akiben még volt vidámság. Mert a többiekből - Harry-t kivéve - akaratom ellenére, de kiöltem.
- Csodálatosan nézel ki, Sam. - bátortalan mosolyt villantott felém Robin.
- Köszönöm. - suttogtam. - Nem haragudnátok meg, ha én most lefeküdnék? Kicsit kifárasztott ez a nap.
- Nem, dehogy is. - felelték egyszerre, Lou már mögöttem is termet, kezét a kocsim két fogantyújára tette. - Jó éjt, Sam.
- Jó éjszakát. Á, Louis! - kék szempárom az ő kedves kékjével találkozott. - Majd a húgom megmutatja a szobádat.
- Már megmutatta, még egyszer köszönöm. Jó éjt, Sam.

*** 

   Néha rosszul ítéljük meg a helyzetünket és pont emiatt cselekszünk helytelenül. Elhamarkodottan. Próbáltam a baleset után erős lenni, bátor, merész, amilyen világ életemben voltam, de abban az időben ez valahogy nem ment. Elveszítettem mindent. Az életemet. És akkor.. akkoriban sokszor esdekeltem az Istenhez, hogy szabadítson meg a kíntól. A legrosszabb mégsem nekem volt, hanem Adamnek. Egy hatalmas óriás, hatalmas szívvel és még hatalmasabb szerelemmel. A tenyerén hordozott, de az én óriásom..
Ó, Adam!
Az én óriásom is tönkrement.
Összetört.
Lefekvés után mindig hallottam miként sírja magát álomba. Reggel sötét karikái köszöntöttek a szeme alatt, amelyek tisztán jelezték, hogy alig aludt valamit, s az utolsó, amit el sem tudtam viselni a túlzott törődése. Minden szisszenésemre ugrott.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte elcsukló hangon, ujjai óvatosan futottak bele szőke tincseimbe. Már torkig voltam az óvatossággal. - Sammy? 
- A pokolba is már! - kiáltottam fel, fejemet oldalra fordítottam, hogy ne lásson. - Ne hívj Sammynek. Gyűlölöm. 
- Régen.. szeretted. - suttogta. - Szeretlek. 
- Régen, régen! Akkor még működtem, tudtam mozogni. Most pedig semmit sem bírok tenni a kibaszott segítségetek nélkül. Utálom ezt! 
- Tudom, kicsim, tudom! Mit tehetnék, hogy.. jobb legyen? 
- Ölj meg, Adam! - feleltem gondolkodás nélkül, szemem ismét összeforrt az övével. 

Akkor már hónapok teltek el. Tisztán emlékszem minden szavamra, amit neki szántam. Kegyetlen voltam, de nem bírtam elviselni a közelségét. Túl sok volt. Túlságosan emlékeztetett a régi életemre. Csak ő ezt... nem érzékelte. Akármit csináltam, akármit mondtam mellettem maradt és szeretet.

- ÖLJ.MEG! - mormogtam. 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét, homlokomra csókot nyomott. - Szereted az életedet.
- Jesszusom Adam! - erőltetetten felnevettem. - Tényleg ennyire hülye vagy? - sipítoztam, ő kitágult szemmel az ajtó felé hátrált. - A régi életemet szerettem, de ezt gyűlölöm, pont úgy, ahogy téged is! Utállak!
- Zaklatott vagy, Sammy. 
- Ne hívj így! - kiáltottam. - Nem vetted a célzásokat? Próbállak ellökni magamtól, de te fafejű vagy és nem veszed észre. A régi életemben volt helyed, de ebben nincs. 
- Minden olyan, mint régen. Szeretlek. 
- Semmi sem olyan. Nem tudlak megérinteni, basszus Adam még szeretkezni sem tudok veled! Tudod mi vár rád, ha velem maradsz? Pár év szenvedés, pelenkázás, huszonnégy órás megfigyelés. Te sem akarhatod ezt. 
- Az eskü. - motyogta a bajsza alatt. 
- Milyen eskü? 
- Míg a halál el nem választ. 
- Adam.. 
- Igen? - kérdezte félénken. 
- Már nem szeretlek és el fogok válni. Azt akarom, hogy költözz el, vegyél el egy nőt, aki tud úgy szeretni, ahogy kell és, aki képes megadni neked azt, amire szükséged van. Egy családra. Gyerekekre. 
- Ebbe nekem nincs is beleszólásom? - fejemet elfordítottam, hogy ne kelljen még jobban a szemébe hazudnom, s ekkor jelentek meg az első könnycseppek, amik halkan kúsztak végig orcámon. 
- Nincs. Döntöttem helyetted is, most pedig menj, lassan jön Louise. 
- Sam.. - suttogta megtörten. 
- Viszlát, Adam. 

Apró érintés futott végig az arcomon. Erre riadtam fel. A szemem kipattan s magam előtt láttam őt, Louis.
- Harry mi a fenét csináljunk? Ez normális?
Éreztem, hogy valami végigfolyik az arcomon, ajkam néma sikolyba fulladt. Sírnék?
- J-jól... - szipogtam, könnyeim megállíthatatlanul folytak lefelé. - Rendben vagyok.
- Hozok zsebkendőt. - felelte az ajtóban álló Harry.
- Mi történt? Úgy sikítottál mintha... valaki bántott volna.
- Sikítottam volna?
- Rossz álom? - kérdezte, ujjai óvatosan törölték le könnycseppjeimet.
- Nem. - feleltem, szemeimet egy pillanatra lehunytam, majd ismét a fiúra néztem. - Hanem a legrosszabb döntésem. 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Tüdőgyulladás

"Ha az élet nehézségei miatt a padlón kötsz ki, két választásod van. Lent maradsz, vagy felállsz, leporolod a nadrágodat, s emelt fővel továbbmész. Én az utóbbi mellett döntöttem."

Harry Styles

   El sem hittem, hogy rávett erre. Hogy volt mersze lefoglalni a repülőjegyet és helyettem összepakolni csakis azért, hogy biztos legyen abban, hogy nem szegem meg a szavamat. Amikor a repülőtérre értünk volt bennem valami izgatottság féleség. Nem tudom megmondani mi miatt. Talán, hogy ismét visszatérek oda, ahol pár hétig voltam vagy csak amiatt, hogy lesz mellettem valaki, aki már évek óta ismer. De mégis féltem, hogy most fény derül a titkomra, s ez mindent elszúr. Louisval megígértettem, hogy tartja a száját és még egy közös kis mesét is megbeszéltünk, hogy egyikünk se bukjon el a magyarázatokban. Csak a baj az volt, hogy nagyon is jól tudtam, hogy Sam átfog látni rajtunk, pont úgy, ahogy múltkor rajtam is átlátott. A forró levegő azonnal megcsapta az arcomat, amint kiléptünk a repülőtérről, s figyelmesen keresgéltem édesanyám arcát, mindhiába. A tömeg körülöttünk sietősen oszlott, mindenki izgatottan ment oda rég nem látott családtagjához, szerelméhez vagy gyermekéhez én viszont akármennyire is ódzkodtam ettől, most az egyszer szerettem volna anyámat szoros ölelésbe fogni és tudatni vele, hogy mennyire hiányzott. De anyu arca helyett most egy másik ismerős alak tűnt fel. Louise. Szemét sötét karikák keretezték, bőre napbarnított volt, haja még szőkébb, mint utoljára volt. Lábán egy fekete-fehér csíkos gatya volt, felső testét egy bő, ujj nélküli fekete pólóval takarta el. Arcán most semmiféle érzelem nem látszódott, pedig, amit sikerült látnom belőle még régebben, nem ilyen volt. Mosolygott, nevetett, viszont a mostani nő, aki közeledett felénk őszintén szólva idegen volt számomra. 

- Sziasztok fiúk! - apró mosolyt erőltetett arcára, lábával előre-hátra billegett. - Jól utaztatok? 

- Üdvözlöm, Mrs... 

- Teasdale. - rohant segítségére barátomnak. 

- Üdvözlöm, Mrs. Teasdale. - nyújtott kezet. - Louis Tomlinson vagyok, Harry barátja. Köszönöm szépen a meghívást. 

- Örülök, hogy találkoztunk Louis. - rázta meg a kezét Louisnak. - Kérlek tegezz és szólíts csak Lou-nak. Gyertek, erre van a kocsi. 

Meg sem várta, hogy reagáljunk, csak megfordult és elindult a fekete Volvo terepjáró felé. Lassan kullogtunk Lou után, aki már nyitott csomagtartóval várt, ahova behelyeztünk csomagjainkat. 

- Hol van anyu? - kérdeztem a hosszan tartó csönd után. Már vagy tíz perce utaztunk, de senki sem szólt egy árva szót sem. Még a beszédes nő sem, aki óvatosan, figyelmesen hajtott a forgalomban. 

- Akadt egy kis dolga. - nézett a visszapillantó tükörbe, majd a piros lámpa láttán fékezett, idegesen a hajába túrt. - Ezt Sam küldi neked. 

Egy fehér borítékot nyújtott hátra, amire a nevem volt ráírva. Gondoltam, hogy nem ő írta, hiszen... nem lenne képes rá, de a boríték mélyén biztosra vettem, hogy most nem pénz lapul. Sokkal nehezebb volt, mint az előző. Kulcsommal feltéptem a papírt, majd miután szétnyitottam három kulcsot szedtem elő belőle. 

- Ez mi? 

- Egy kocsikulcs és a hajón lévő jetskik kulcsa. Szeretné, ha használnátok őket, amíg itt van a barátod. - felelte, majd a gázra lépve ismét elindult. Összehúzott szemöldökkel méricskéltem az előttem lévő nőt, semmit sem értettem.

- Miért nem akkor adta oda, amikor találkozunk?

- Harry - sóhajtott egy kövéret. - Sam nem lesz ott a hajón. 

- Elmondanád végre, hogy mi a franc is van most pontosan? - fújtattam, idegesen gyűrögettem a borítékot a kezembe. Louis az alkaromra tette a kezét, egy biztató mosolyt küldött felém. 

- Nyugodj meg, haver. - suttogta, tekintetét Lou-ra vezette. 

- Nos, elmondod? - kérleltem immáron nyugodtabb hangszínnel.

- Lassan két hete, hogy Sam kórházban van. - felelte keserűen, majd hallgatását szipogás követte. - Pár napig kómában volt, de most már java részt ébren van. Két-három napig leszünk a hajón, ma már Anne és Rob is csatlakozik hozzánk, mert Bethnek így lett szabad ideje, amit nem kell az egyetemen töltenie. Sam szeretné, ha jól éreznétek magatokat, addig ő is összetudja egy kicsit szedni magát otthon. Nem szabadott volna kifecsegnem mindezt, mert Samantha a lelkemre kötötte, hogy ne gyötörjelek titeket azzal, hogy mi is a baja, de csak hozzá jöttetek és véleményem szerint Anne úgyis tudósított volna róla téged, Harry. - apró, őszinte mosolyt küldött felénk a visszapillantó tükörből. - Egyikünk sem így tervezte, de Samnél sajnos beszámíthatatlanok ezek a betegségek. Egyik napról a másikra lesz rosszul, nem tudunk rájuk egyszerűen még felkészülni sem.
- Már jól van?
- Az orvosok szerint szépen javul. Azt hiszem nem tett jót annak az őrült nőszemélynek, hogy kint ücsörgött isten tudja mennyi ideig a szakadó esőben. - nemtetszően megrázta a fejét. - De ilyen Samantha. Mindig is ő képviselte a család érthetetlen gyerekét. Viszont Harry jót tenne édesanyádnak, ha jól viselkednél és beszélgetnél vele. Magát okolja Samantha miatt, mert ő volt akkor ott, amikor minden történt.
Élesen szívtam be a levegőt. A tudat, hogy ott lesz anyám semmirekellő férje... felkavarta a gyomromat. Ennek ellenére mérlegelnem kellett a helyzetet, így akármennyire sincs ínyemre kedves leszek..mindenkivel. Nagyon is jól ismerem anyámat, hogy ilyenkor mennyire magába tud fordulni. Amikor Gemmával kiskorunkban valami történt velünk mindig csak azt szajkózta, hogy ő a hibás, ha jobban figyelt volna nem lenne most semmi gond. Pedig tényleg mi voltunk a hibásak, s nem ő.
- Rendben. - biccentettem késleltetve.
- Sam nagyon várja már, hogy megismerjen, Louis.
- Óó. - délceg mosoly ült ki barátom szájára. - És még én mennyire várom, hogy megismerjem. Harry rengeteget mesélt róla.
Pajkos mosollyal fordult felém, mire nekem az egekig szökött fel a szemöldököm. Álnok hazudozó! Semmit nem meséltem arról a nőről neki, s ha nem beszél anyámmal most itt sem lenne.
   A hajó, ami sokkal inkább egy jacht már a kikötőbe várt minket fedélzetén a családtagokkal és az alkalmazottakkal. Belépésünkkel egy időben egy pincér lépett oda mellénk és kínált minket italokkal, amiből mindannyian 1-1 pohárral el is vettünk. Hűs limonádé, jégkockadarabokkal, amik a pohárhoz koccantak. A meleg levegő miatt a poharat pára kerítette hatalmába, s visszaemlékeztem arra a napra, amikor ölni tudtam volna egy ilyen hűs italért. A fűnyírás. Azaz átkozott fűnyírás, amit azóta sem bírok kiverni a fejemből. A nap tűzött, a hajó orrában egy medence és pezsgőfürdő várta a fürdőzőket. A napágyon egy férfi pihent kezében Lux-al. Biztosan az édesapja. Lou a kabinok felé vezetett minket, majd két egymás melletti ajtó mellett megállt.
- Ez a szobátok. Pakoljatok ki egy gyertek a fedélzetre. Ha szeretnétek akár használatba is vehetnétek a kulcsokat, amiket Sam adott. - kacsintott, majd sietősen elindult abba az irányba, ahonnan érkeztünk.
- Mit szólnál egy jó kis jetskihez, haver?
Ajkaim mosolyra húzódtak, amikor Louis igennek megfelelő válasszal helyeselt. Mindketten bementünk a saját szobánkba, ami... valami csodálatos volt. Bal oldalon egy hatalmas francia ágy, amivel szemben a falra szegezett plazmatévé. Az ajtóval szemben kilátás a tengerre, saját fürdőszoba és hatalmas szekrénysor. A padlót mahagóni színű parketta borította, míg a falak és bútorok inkább a fekete-fehér kombinációt képviselték. Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy teljesen az ízlésemnek megfelelő szobát kaptam. A bőröndömet a földön széttárva kerestem ki a fürdőnadrágomat, majd ruháimtól megszabadulva kaptam magamra. Hajamat egy fehér baseball sapka alá gyömöszöltem, s már indultam is ki a kulcsokkal a kezembe. A falnak támaszkodva, pajkos, izgatott mosollyal az ajkán találtam Louist, akit magam előtt láttam tapsikolva ugrándozni. Tudtam, hogy legszívesebben ezt tenné, de visszafogta magát. Egy férfi jelent meg előttünk, aki elvezetett minket a jetskikhez és egy védőmellényt nyújtott felénk.
- Ez a fék, ez pedig a gáz. Ha túl nagy gázt ad hirtelen, akkor a jármű kiszalad maga alól. Ne aggódjon, akkor sem lesz semmi gond, mert ez a kis zsinór, ami magára van csiptettve, amikor kihúzódik leállítja a járművet. Érthető voltam? - a férfi gondosan magyarázott el mindent, a legérthetőbb volt, amiket mondott.
- Igen. - mormogtam, lábamat átvetettem és lovagló ülésben ráültem. Magam mellé néztem, ahol nem messze Louis ült, pontosan olyan készen állva, ahogy én. A férfi mögöttem sok szerencsét kívánt, utunkra intett. Először lassan húztam meg a gázt, nem indult. Még pár próbálkozás után bátrabban forgattam el a gázként szolgáló részt, s a jetski gyorsan iramodott előre. Erősen kapaszkodtam, lábaimmal kissé feljebb toltam magamat, szinte már álltam rajta. Jobbra, majd balra fordultam, a vízcseppek, amiket a jetski vert fel az arcomba csapódtak. Őszintén mosolyogtam és kiabáltam élvezetemben. Jó buli! Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is élvezni fogok egy ilyesmi dolgot. S ekkor akármennyire is lehettem boldog... Sam képe jelent meg előttem. Lelkiismeret furdalásom volt, hogy míg én itt szórakozom... ő egy kórház üres, idegen falai mögött próbálja túlélni a betegségét. Egy rohadéknak éreztem magamat. Egy mázlista rohadéknak, aki jókor volt jó helyen.