HARMADIK FEJEZET

Égszakadás

Az élet döntések sorozata. Van, amikor sokat gondolkozunk, kattogunk. Pedig semmi mást nem kellene tenni, csak élni. Cselekedni. Szeretni. Választani. Élvezni. Jóvátenni. Boldognak lenni. Élni.

Harry Styles

   Órákig is figyelhettem volna őket, akkor sem értem meg, hogy hogyan bír így élni egy ember. Etetnek, fürdetnek, ápolnak. És mindez miért? Mert nem tudod saját magad elvégezni. Hogy mi volt az, amit éreztem az ebéd közben? Undor? Düh? Kétségbeesés? Szánalom? Még magam sem tudom pontosan, de valamiért hosszú idő után azt éreztem, hogy csodálom az anyámat. Samantha étkezés közben vidáman kacagott, néha rám emelte mosolygó szempárját, de én azon nyomban elkaptam a tekintetemet, ajkaim pedig szüntelenül mereven egyenes vonalban húzva maradtak. Szánalmasnak éreztem magamat és tán az is voltam. Már régóta. Ahogy a krumplipürét tologattam a villámmal a tányéron azon kaptam magamat, hogy haza vágyom. Nem éltem luxuskörülmények között, sőt sokkal inkább mondanám, hogy csóró módjára éltem csekély fizetésemből barátommal, akivel a másfél szobás kis albérletet béreltük, de nekem ez volt jó. Az ember a saját hibáiból tanul, de erre az egész körülményre mégsem tekintettem úgy, mint egy baklövésre. Persze, ha édesanyám látná, hogyan élek azonnal hazahurcolna, hogy minden mozdulatomat szemmel tarthassa. De pont ezért mentem el. No meg Robin miatt, aki anyámat tökéletesre fonott hálójába csalta. Nem bírtam elviselni a boldog nőt velem szemben, ahogy anyámmal folytatott beszélgetéséből semmiféle letörtség, kín vagy bármi más kihallatszana. Élte és élvezte az életét, miközben a társadalomban ...egy senki volt.
  A házat megkerülve sétáltam a hátsó kert felé, hogy fejemet kiszellőztetve térjek vissza édesanyámhoz. A festmény még mindig ott állt, ahol volt, viszont  a tiszta kék égboltnak már csak a nyomai látszottak. A szürke, fekete felhők egyre közeledtek a ház felé, néhol apró villám cikázott végig, de túl messze volt még ahhoz, hogy a hangja is elérjen idáig. A fák sűrűjében haladtam tovább, kezemet itt-ott megsértette a száraz bokrok ága. Víz morajlását hallottam, majd percekkel és pár méterrel később egy apró patak tűnt fel. Vize tiszta volt, pontosan lehetett látni a kavicsokat. A fű rendezetlen volt, látszott, hogy itt nem szokták ápolni, így miután percekig csak álltam ott és csodáltam a környezetet, leültem. Hajamba beletúrva dőltem hátra, a nyirkos fűszálak átáztatták vékony ingemet. Pár galamb turbékolását lehetett hallani, rigók veszekedését és néha egy-egy mókus is előtűnt a faágak rejtekéből. Itt minden olyan nyugodt volt, semmi nyoma nem volt bármiféle stressznek, aggodalomnak. Az ember itt csak magában volt és az őt körülvevő állatokkal. A telefonom hangos moraja zavarta meg egyedül ezt a nyugalmas, idilli ábrándozást.
- Hello, Styles. - köszöntött Louis. - Milyen az első napod a nyárból? 

Hangosan sóhajtottam, majd ülő helyzetbe tornáztam magamat.
- Borzalmas. 

- A csajszi? Egy láb helyett kettő van eltörve? - nevetett, hangja jókedvűnek tűnt.

- Louis a nő ...nyomorék. - suttogtam. - A fején és a bal kezén kívül semmijét sem tudja mozgatni.

Csönd. 

- Az szar helyzet. Hány éves? 

- Fogalmam sincs. Úgy hiszem, hogy a húszas éveiben járhat.
- Jó csaj? - szemeimet megforgattam, noha tudtam, hogy ő ebből semmit sem lát.
- Louis ... nem tudom. 

- Te ne tudnád? - röhögött. - Harry te vagy a legnagyobb nőcsábász, akit ismerek.
- Jó-jó. - sóhajtottam, bal kezemre támaszkodva elrugaszkodtam a talajtól, ahogy éreztem homlokom lecsorgó esőcseppet. - Szép. Csak... 

- Csak? 

- Idegesít, hogy ilyen... - vártam, majd nyakamat ingem nyakába húzva törtem előre a bokrok, fák között. - boldog és gondtalan. 

- Ne legyél seggfej, Harry! - korholt. - Miért baj, hogy boldog? Úgy gondolod, hogy sokkal jobb lenne neki, ha egész nap csak sírna és panaszkodna? Mert megtehetné! Joga lenne megtenni. 

- Nyomorék, Louis. Ha a helyében lennék... 

- De nem vagy, úgyhogy fogd be és kapd össze magadat. Ha ő képes rá mozgássérülten, hogy úgy álljon a világhoz, ahogy kell, neked is menni fog. Most viszont megyek. Sok sikert, baromarcú! 

   Percekig álltam a szakadó esőben a ház előtti réten. Fejemet az ég felé fordítottam, míg élveztem, hogy a csapadék koppanva érkezik az arcomra és lefolyva távozik onnan. Az állatok hangja most nem csendült fel, csak a lágyan zuhogó eső kellemes zenebonája nyugtatta bensőmet. Louisnak sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magamat, de még mindig nem bírtam szabadulni attól a nyomasztó érzéstől, amit Samantha miatt éreztem. Tényleg zavart, hogy ő tudott mosolyogni mindenen, míg én nem. Hogy anyám figyelmét teljes mértékben ő kapta meg helyettem. Hogy így élt...míg én a nyomorban. Gondoltam, hogy kemény munka árán szerezte meg a vagyonát, de mégis bosszantott. Hogy önző voltam-e? Talán, de nem éppen ez volt a legfontosabb dolog, amivel foglalkozni akartam. Azt szerettem volna, ha anyám rájön mennyire eltaszított magától, amikor hozzáment ahhoz a férfihez, aki minden egyes átkozott találkozókor fiamnak szólít. Pedig tudja, hogy mennyire gyűlölöm, és ki nem állhatom.
- Nem akarok semmit megzavarni, de ha tovább maradsz kint még a végén tüdőgyulladást kapsz.

A fejemet egyenesbe hoztam, szemeimet kinyitottam, de a bele csöppenő cseppek miatt hunyorítanom kellett. A verandán a piros székben ülő szőkeség figyelt, ajkán mosollyal, amitől az enyém még inkább összehúzódott. Ujjaim hajamat szántották végig, míg tartásom egyenes, határozottá vált. Vállamon rántottam egyet válaszként.

- Ne mond, hogy én nem szóltam. - mosolygott továbbra is. - Anne elment vásárolni, ha keresnéd. 

- Egyedül? Miért nem hívott? 

- Hívott, csak foglaltat jelzett neki a telefon. Kijött megnézni hátha itt vagy-e, de miután nem talált sehol mondtam neki, hogy menjen nyugodtan semmi baj nem lesz.
Biccentettem, mindössze ennyi telt tőlem.

- Megkérhetlek valamire, Harold? 

Fejemet oldalra billentettem, kezeimet próbáltam belegyömöszölni farmerem zsebébe, de túl vizes volt ahhoz, hogy lábaimhoz tapadt gatyába csúsztassam őket. Amikor percekig sem feleltem a kérdésére ismét szólásra nyitotta száját egy sóhaj kíséretében. 

- Szomjas vagyok. 

- Hát akkor... 

- Tudom, hogy nem szimpatizálsz velem, de bizonyos mértékig tudom csak megemelni a kezemet és a poharamat nem érem el. - ajkai egyenes vonalba húzódtak, hasonlóképpen az enyémhez. - És ha el is érném, nincs benne semmi folyadék. 

- Ó. 

- Édesanyád valószínűleg még egy óráig távol lesz. Nem kérnék tőled ilyet, ha csak öt percre ment volna el. 

Egy szó nélkül indultam el felé, majd mellette elhaladva a konyhát vettem célba. Hallottam a mögöttem lévő motoros hangot, ami tudatta velem, hogy követ. Csöndben töltöttem neki vizet a pohárba, majd kiegyenesedve a poharat markolva figyeltem őt. 

- Csak tedd le az asztalra. Ott találsz szívószálat, légy szíves tegyél bele egyet. - fejével egy polc felé bökött, ahonnan kivettem egy sárga szívószálat, amit a pohárba helyeztem. A poharat az asztal szélére helyeztem, majd egyet hátráltam. Ne legyél seggfej! Ismétlődött meg a fejemben Louis figyelmeztetése. Samantha közvetlenül az asztal elé irányította magát, ajkai közrefogták a szívószálat, ami még erotikus is lett volna... ha nem ebben a helyzetben látom. A víz rohamosan fogyott a pohárból, nem is telt bele egy percbe sem és már üres volt. 

- Köszönöm. - suttogta, majd bal kezének ujjaival közrefogva a kis távirányítót hátra tolatott, megfordult. Mielőtt elhagyta volna a szobát megállt, válla fölött hátranézett. 

- Beth a vendégházban elrendezte a szobádat. Remélem tetszeni fog. Érezd otthon magadat, Harold. 

Tekintetemmel egészen addig néztem őt, amíg el nem tűnt a látóteremből. Nem értettem...még mindig nem értettem, hogy hogyan tud mindenhez jó képet vágni. Mintha minden rendben lenne, pedig látszólag semmi sincs. 

MÁSODIK FEJEZET

Sziasztok!(: 

Köszönöm szépen az előző részhez írt szösszeneteket. Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész. Az érettségizőknek egy kalappal! Ne izguljatok( annyira ). Puszillak benneteket:*

Have a nice day,

S.xx

Rejtelmek.

"Vannak mélységek, melyeket csak a szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg."

Samantha Morgan

   Lehetetlen olyasmit kérni valakitől, hogy értékelje a kis dolgokat, amíg meg nem érti mások helyzetét vagy éppen azt, hogy a kis dolgokat figyelmen kívül hagyta. Én sem értékeltem egészen addig amíg bele nem kényszerültem egy székbe, ami meghatározza az életem további részét. Az evés, ivás, mozgás és még a mellékhelyiségbe való dolgok elvégzésére sem voltam képes többet egyedül. És mindez egy figyelmetlen, de hatalmas hiba miatt.
 Sosem vontam felelősségre senkit, nem pereskedtem, nem mutogattam ujjal senkire, mert tisztában voltam a dolgokkal, ahogy a történtekkel is. Java részt megérdemeltem, hogy az élet egy székbe kényszerített csak nem gondoltam volna, hogy ennyire nyomorultul fogom érezni a nap minden percét. Érezted már úgy, hogy hasznavehetetlen vagy? Hogy minden mozzanatodat más irányítja és határozza meg? Nem? Én igen. Beth-től és Anne-től függök, akik ápolóimból legjobb barátaim lettek, akik immáron minden félelem és undor nélkül csövezik be a testemet, mosdatnak meg és a nehezebb napon eltűrnek.
  Évekig úgy gondoltam, hogy nekem valamiféle felhatalmazásom és jogom van arra, hogy rosszkedvű és szemét legyek. Utáltam a körülöttem lévőket, s beintettem mindenkinek, aki csak egy kicsit is szánakozó tekintettel figyelte, ahogy a motoros székemmel próbálom magamat vezérelni. Esténként tettem ki a lábamat a házból néhány perc erejéig, hogy friss levegőt szívjak, semmi több. Sosem voltam olyan ember, aki a lakásban tesz vesz egész nap, olvas, teázik és ezt élvezi. Szerettem a veszélyt, a mozgást és az emberek rohanását a világban. Utáltam ülni, tétlennek lenni és figyelni az óra kattogását a falon.
  És mi volt a legrosszabb a dolgokban? Nem..nem az, hogy még arra is képtelen voltam, hogy megkönnyítsem a helyzetemet és életemet ontsam. Az emberek. Szegény kislány, pedig milyen szép élete volt. Gyere arrébb kislányom, engedd el a tolószékes nénit. Mindannyiuk szemében ott volt a nyomorék szócska, csak éppen egyiküknek sem volt mersze kimondani, egészen addig, amíg Anne-el és Beth-el nem találkoztam. Ők kimondták, s helyre tettek. Gyűlölték nézni amit csinálok magammal, hogy eltaszítom magamtól az embereket, akik eddig tisztelettel bántak velem. De mit tehettem volna? Mosollyal az arcomon mondtam volna, hogy minden rendben, jól vagyok? Akkor kinek hazudtam volna? Magamnak, vagy nekik? Vagy esetleg mindenkinek?!
  Egyik nap viszont Anne megelégelte a dolgokat és lépett. Egy festővászonnal, ecsetekkel és festékekkel jött a délután, amiért a haját tudtam volna tépni, ha a kezeim nem lettek volna bénák. Életem része volt régebben a művészet, amit állapotomra nézve nem tudtam folyatni. Legalábbis azt hittem. Elég ebből az önsajnálatból Samantha. Felnőtt, életvidám nő és mégis úgy viselkedik mint egy dühös kamasz. Persze, amikor kijelentettem neki, hogy van okom dühösnek lenni elküldött a francba. Attól mert nyomorék lett nem kell úgy viselkednie mintha az lenne. Ma pedig festeni fog! És itt csodálat ült ki a szemembe, míg ő a hátsó kertben felállította a festőállványt és ráhelyezte a vásznat. Nem értettem, hogy várhatja el tőlem, hogy fessek.. jobb kezes voltam, de hasznavehetetlen karom miatt csak a balra számíthattam. Most úgy teszünk mintha egy kisgyermek volna. Megtanulja használni a bal kezét, lépésről lépésre. Nem baj, ha először nem megy, megküzdünk érte. Van két gyerekem, velük is átvészeltem, magával is átvészelem.
  Ettől a naptól fogva változott meg az életvitelem. Értékeltem a nap minden percét. A madarak csicsergését, a meleg nap sugarait a bőrömön, a szellőt, a virágokat és még az esőt is. Azok voltak a kedvenc napjaim. Előre éreztem az eső illatát, s tudtam, hogy egy hirtelen jött zivatar tart épp felénk. Az utcán töltött napjaim száma megnőtt, sokkal több időt fordítottam arra, hogy a régi ismerőseimet hallgassam meg, akik leállítottak, mint a négy fal között töltöttekére. Persze néha így is voltak rosszabb napjaim, tüdőgyulladások és megfázások, magas láz, testi fájdalmak. Ezeket már nem viseltem olyan jól, mint szerettem volna. Az ilyen estéket beszélte végig Anne, hogy milyen büszke a gyermekeire és a szavai is ugyan erről tanúsítottak. Csodálta őket, hacsak nem bálványozta. Jó volt látni, hogy ugyan úgy kezel mint a többi embert, de mégis másként viszonyul hozzám.Tiszteltem azért, amilyen ember ő. Hogy bármennyi terhet elbír, és nem cövekel le egy akadály előtt sem.
  Viszont semmiképp sem tudtam feldolgozni a fia, Harold tekintetét. Nem zavart már az emberek viselkedése a közelembe ő mégis... másképp nézett rám. Nem tudtam volna akkor és most sem elmondani mi volt abban  a csillogó szürkés szempárban,s a közte és Anne közötti érdekes légtérben sem. Szinte szikrázott a levegő közöttük.
- Én akkor megyek is, Sam. - köhintett egyet Beth. - Betudnál jönni egy percre, Anne?
Anne alsó ajkát beszívva járatta tekintetét köztem és fia között, amit én állítottam meg egy apró sóhajjal.
- Menj csak Anne. - küldtem felé egy biztató mosolyt. - Nem hinném, hogy kárt tudnék a fiadban tenni.
- Csak egy perc és itt vagyok. - simított végig vállamon. - Viselkedj, Harry.
A fiú csak biccentett, kezét nadrágja zsebébe mélyesztette el, míg tekintete a festményt mustrálta. Csönd telepedett közénk, amit csupán a környező természet moraja tört meg. Szeme sarkából lopva idegesen a ház felé tekintett.
- Tényleg nem harapok. Főleg, hogy valószínű gyorsabban futsz, mint amivel ez az izé menni tud.
Csönd, és semmi válasz, de az ajka sarkában lévő rángatózás már jó jelnek bizonyult. Kezeit kihúzta a zsebéből, hátát kihúzta, majd a hajába túrt.
- Profinak látszik. - bökött a fejével a festmény felé. - Hosszadalmas munka lehet.
- Három-négy nap. Régebben egy nap is elég volt, de a kezeim nem bírják már olyan jól a hosszú munkát.
Aprót bólintott.
- Édesanyád sok szép dolgot mesélt rólad, Harold. Nagyon büszke rád. Remek asszony. - a kormányra helyeztem ujjaimat, s hátrább tolattam a vászontól. - Rá hasonlítasz.
- Sokan mondták már. - lehetett érezni, hogy feszeng a közelemben. Tekintetét csak ritkán emelte rám, akkor is csak egy pillanatra, ami őszintén egy kicsit zavart. A kisgyerekek csinálnak ilyet, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy miért ülök egy székben mozdulatlanul.
- Gondolom édesanyád nem készített fel rá, hogy mire számíts. - aprót ráztam a fejemen. - Anne már csak ilyen. Ne érezd magad kellemetlenül a közelemben, sok ember van hasonló helyzetben, mint én. Egy idő után meglehet szokni. Nem szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Addig amíg lélegzem és tudok dolgokat csinálni már megérte felkelni.
- Mehetünk ebédelni? - Anne daloló mégis aggódó hangja hallatszott fel nem messze tőlünk. Harold egyből oda kapta a tekintetét, majd felém fordulva egy apró biccentést tett. Talán megértette... egyszer talán én is megérthetem, hogy miért ilyen távoli a kapcsolatuk Anne-el. Addig viszont még rengeteg víznek kell lefolynia, hogy mindent tisztán és érthetően lássak, amit az esőfelhők eltakarnak. Egy nap ...tudom, hogy a felhőket eltávolítva ki fog sütni a nap.