HETEDIK FEJEZET

A titok..., ami többé már nem titok

"Csak a legelső találkozás első perceiben látjuk igazán, hogyan néz ki a másik, mert azután már csak egy benyomást látunk, amit erősen árnyal, hogy mit gondolunk az illetőről."


Harry Styles

   Két hét. Két nyomorúságos hét telt el azóta, hogy iszonyatos módon megalázott Sam, hogy bőröm megégett és ..., hogy kerülöm őt. Annak ellenére, hogy édesanyám dogozik neki valamiért folyton én végzem el a dolgok mocskosabbik részét. És van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezeket a feladatokat igazándiból nem is édesanyám adja, hanem Sam. Igaz, hogy nem beszélünk egymással csak tisztes távolból figyeljük szánalmas próbálkozásainkat, amivel megakarjuk keseríteni a másik életét, de azt hiszem... furfangosabb, mint hittem. Amikor az a szürkés szempár felcsillan őszintén mondhatom, hogy valami megmozdul bennem. Mintha küzdene értem, hogy valamit észrevegyek, amit ő észlelt csak még én nem. Vagy még nem is tudok róla. 

   Minden egyes alkalommal van valami éles megjegyzése nekem, amit azzal az elbűvölő mosolyával told meg, amelyet szívem szerint letörölnék onnan. Nem értettem az elején és még most sem, hogy miért ilyen életvidám úgy szinte mindenkivel, de, amikor egyszer ezt szóba hoztam nem válaszolt. Viszont nagyon jól tudtam, hogy mikor kell őt hagyni és más elfoglaltságot keresni a lakásban. Anyu napi rendszerességgel végezte rajta a dolgait, aminek egy viharos éjszakán én is tanúja lehettem. Sam nem viselte jól és az igazat megvallva... én sem. A rossz napokon a mosolya helyét átvették a kemény, eltökélt vonalak, hallgatag, mérhetetlenül ellenséges és zsémbes volt. Ilyenkor általában csak filmet nézett, zenét hallgatott vagy csak ült kint a kertben és nézett maga elé.
- Anyu elment, kér valamit? - pólóm a mellkasomra tapadt, hajam a homlokomra. Szakadt az eső odakint, s az ablakokat valakinek rögzítenie kellett, míg anyu átvállalta a vásárlást.
Tekintetét rám kapta, ajka arra a szemtelen mosolyra húzódott.
- Látom kint csöpög az eső. - bökött fejével felém. - Tudom, hogy nincs kedved, de azért megkérdezem van-e kedved csatlakozni.
- Csöpög? Mintha dézsából öntenék.
- Angliában élsz, biztos megszoktad. Nos, mi a válaszod?
- Addig fog nyaggatni ezzel a rohadt filmnézéssel, amíg le nem ülök magához, ugye?
- Talán igen, talán nem. Ezt csak akkor tudod meg drága Harold, ha megpróbálod.
Tekintetem végigvezettem rajta. Egy lenge barackszínű ruha volt rajta, arcát nem fedte semmiféle smink kivéve a szempilláját, ami hosszan meredezett az ég felé. Szemünk összeforrt, s míg az övé örömteli volt az enyém összehúzott.
- Mi a mai ajánlat? - fejemmel a tévé irányába böktem, de lábaim már útnak indultak. A kanapéra dőltem, kényelembe helyeztem magamat, s próbáltam figyelmen kívül hagyni Sam égető tekintetét. Volt szerencsém megtapasztalni az érzést, amikor rám néz. Mintha a lelkem mélyét kutatná, s minden titkomat tudná.
- Szkafander és pillangó.
Csak biccentettem, pillantásomat teljesen elfoglalta a televízió képernyője.
   Két órával később csak ültem ott, ahogy befejeződött a film, s a képernyő elfeketedett. Szívbemarkoló volt, s nem tudtam elhinni, hogy miként képes valaki ilyet végignézni. Nemhogy még végigélni. Óvatosan fordítottam a fejemet Sam felé, aki közelebb gurult hozzám. Arca, ahogy szája is komor volt, rá is hatással lehetett a film és a benne történt cselekmények. Csöndben szemlélt, s most az egyszer azt kívántam bárcsak megszólalna és kötözködne velem. Harold ...ne nézz ilyen bugyután. Kelj fel és ásd fel újra a kertet. Esküszöm még ezt is jobban elviseltem volna, mint azokat a fájdalmas szürke szempárokat.
- Hányszor látta? - krákogtam, majd ismét megkérdeztem immár hangosabban. - Hányszor látta?
Szemöldökét összeráncolta, kezdett visszatérni és újra önmaga lenni.
- Számtalanszor.
- Nem rossz... - nyeltem egy nagyot. - magának ilyeneket látni?
- Eleinte talán az volt, hiszen teljesen más életet éltem ezelőtt a szék előtt, de mindent meglehet szokni. Igaz időbe telt, de még mindig sokkal jobb helyzetben vagyok, mint a főszereplő a filmben.
- Lehet igaza van.
- Jaj Harold ne csináld már! - hangja éles volt, de mégis valamiféle jókedv hallatszott ki belőle. - Mikor fogsz végre már tegezni? Nincs ínyemre ez a magázódás, amivel megilletsz. És kérlek szépen ne vágj már ilyen elkámpicsorodott képet!
- Gyűlölöm, ha Haroldnak hív. - feleltem morogva.
- Nekem tetszik. - somolygott. - Látod magad mellett azt a borítékot?
Válaszként biccentettem, szemem a fehér borítékot mustrálta.
- A tiéd. Anne mesélte, hogy vissza kell menned Angliába az egyetem miatt.
Ujjaim a borítékot fogták közre, szemeim kidülledtek a zöld bankjegyek láttán.
- Ez ezer dollár.
- Jól látod. - sóhajtott. - Keményen megdolgoztattalak ebben a két hétben, megérdemled.
- Nem fogadhatom el. - gyömöszöltem vissza a papírokat a borítékba. - Túl sok ...és anyu fizetéséből kapok majd, megbeszéltük.
- Hidd el nem te fogsz csődbe vinni. Megengedhetem magamnak, hogy odaadjam a jussodat és legalább lesz mit elkölteni otthon.
- Köszönöm. - suttogtam, tekintetemet az övébe fúrtam és arra a festményre gondoltam vissza, amit naphosszat csodáltam. Mesés és alaposan kidolgozott munka volt, ami egy fehér ruhás nőt ábrázolt nem messze a Big Bentől. A kép szándékosan lett elmosódottra festve, az eső zuhogott. - Járt már Angliában, igaz?
- Ó, igen. Kedvenc országaim egyike.
- Maga az a nő a festményen, ami az emeleten van?
- Az egyik barátnőmet ábrázolja, de azt speciel fénykép alapján festettem, mert, amikor ott voltunk az ég hirtelen beborult és percekkel később már esett is.
- Angliában ez nem meglepő.
- Megjöttem. - anyu hangja töltötte be a kinti teret, amire mindketten felkaptuk a fejünket. - Kint csak úgy szakad az eső. - folytatta, a kis borítékot farmerem hátsó zsebébe csúsztattam be.
- Még egyszer köszönöm. - feltápászkodtam, pólómat lejjebb húztam és hátat fordítottam Samnek. Méregető tekintetét figyelmen kívül hagyva indultam el az ajtó felé, hogy édesanyámnak segítsek a csomagokkal, amikor Sam hangja késztetett megállásra.
- Itt lenne az ideje, hogy Anne-nek elmondd, hogy nem jársz egyetemre.
- Pardon?
Szürke szeme most fagyos kék volt, ajkai egyenes vonalban voltak.
- Mióta hazudsz neki az életedről? Egy vagy talán két éve? Joga van tudni az igazságot.
- Magának pedig nincs joga ahhoz, hogy az életembe kutakodjon. Menjen a fenébe Sam!
Kezeimet ökölbe szorítva hagytam faképnél. Mégis honnan tudta meg? Hiszen Louison kívül senki sem tudja a titkomat.

HATODIK FEJEZET

Tópari csevely

"Egy napon megszületünk. 

Egy napon meghalunk. 

Egy nap alatt megváltozhatunk.

És egy nap alatt szerelmesek lehetünk.

Minden megtörténhet egy nap alatt."

Samantha Morgan 

   Akármennyire is szerettem volna nem bírtam kitörölni emlékezetemből Őt, ahogy sikertelenül próbálkozik a fűnyírással. A retinámba égette magát, s szégyen szemre rájöttem, hogy talán még a nyálam is kicsordult időközben, amikor szemem rá tévedt vagy inkább ritka alkalmakkor nem rá. Persze most mindenki szemében egy rohadék vagyok, mert az ezer éves fűnyírót adtam oda szegény kölöknek, amit még drága nagyapám tákolt össze mindenféle limlomból, de a szívemre hallgattam. Az már csak hab volt a tortán, hogy lekapta magáról a pólóját a legnagyobb melegben, így felfedve verejtéktől csillogó testét, amit több tetoválás takart, mint hittem. Anyja megbotránkozva ült mellettem, tisztán láttam, amint tíz körmét rágja le, s ha nem lett volna annyira merev talán még a lábának is nekikezd. De őszintén ...szerintem nagyon vagányak voltak a Harryn látható szimbólumok és rajzok, engem legalábbis lenyűgöztek és egy időre lefoglaltak. A vége felé közelíthetett a munkájának, amikor áthajtott a virágaimon. Éreztem, hogy élesebben szívom be a levegőt és a kezemben lévő poharat erősebben szorítom. Nem volt igazándiból semmiféle jelentése azoknak a növényeknek azon kívül, hogy talán a kedvenc virágaim, s a néhai férjemmel ültettük őket. Megszoktam, s talán most volt ideje, hogy nem csak a szívemből, hanem a kertből is eltávolítsuk az emlékeket. Szegénynek már nem volt szívem egy rossz szót sem szólni, mert láttam, hogy akár egyetlen egy mukkantás is robbanó nagyságú dühöt szabadítana fel belőle. Így csak figyeltem, ahogy dolgozik, szenved és ...pirosodik. Amikor már dühöngő kamaszként rohant el mellettünk szelet csapva kaptam észhez, hogy biztos nem volt annyi esze, hogy valamivel bekenje magát a napsugarak ellen. 

   Az éjszaka közepén viszont sikerült mégis kizökkennem Harry délutáni emlékképéből és az ajtó felé kapni a fejemet, ahonnan egy kis fény szűrődött be. Lux állt ott résnyire nyitott szemmel, kezében a rózsaszín plüssnyulát szorongatva. Alsó ajkát beszívta és lassan elindult felém. Nyomorultul éreztem magamat, hogy még a takarót sem tudom neki bátorításképp felemelni, de kezdett az ilyen helyzetekhez hozzászokni. Apró testével befészkelte magát, oldalára feküdve hozzám simult és átölelt. Imádtam a még belőle áradó baba illatot, amit ezer közül is felismertem volna. Lux suttogása egy idő után elhalkult, s csak nyugtató szuszogása töltötte be a szobát. Mosollyal az arcomon figyeltem a kislányt, aki a mellkasomat ölelve alszik szorosan hozzám bújva, majd szemhéjaim elnehezedve kezdtek egyre lejjebb és lejjebb csukódni, majd végleg elnyelt az álom.
   Louval sms-t küldettem Bethnek és Anne-nek is, hogy a mai napon nincs szükségem rájuk és élvezzék ki a szabadnapot. Igazándiból nem volt nagy hazugság, Louék csak délután szándékoznak hazamenni, így fölösleges lenne iderángatni Anne-t és a fiát. A kis patak partján ültünk és élveztük, ahogy a nap próbál áttörni a fák zuhatagán. Lux a takarón szuszogott, amit Lou hozott magával, s simogatva lányának arcát tekintett a messziségbe.
- Tegnap nagyon megdolgoztattad szegény fiút. - hangja halk volt, kék szemeit rám emelte.
- Tudom... - sóhajtottam egy kövéret. - Azt hiszem egy kissé elvetettem a sulykot.
- Kissé? - kacagott, szabad kezét, amin támaszkodott szája elé tartotta, hogy tompítsa a nevetésének hangját. - Sam az a vacak fűnyíró még fiatalkorunkban téged is az őrületbe kergetett.
- Hányszor szét akartam verni kalapáccsal csak a papi nem engedte. - daloltam. - Azért megérte, akármit is mondasz.
- A tegnap?
Helyeslően bólintottam.
- Ó, igen. Pajkos tekinteted mindent elárult. Ne hidd, hogy nem vettem észre! - mutató ujját a magasba emelte és korholón megrázta, de arcát beborító mosoly másról tanúskodott.
- Nézni még szabad. - mentegetőztem. - Azért sajnáltam, amikor láttam, hogy kezdi megkapni a nap.
- Rendesen leégett. - rázott a fején. - De rendes volt tőled, hogy gondoltál rá és küldted azt a vackot. Remélem nem járt le a szavatossága.
- Az ilyen szarok örök életűek, nem? - kérdőn felvontam a szemöldökömet.
- Sam!
- Még Adam hagyta itt, és ha hiszed ha nem ...nem nagyon szoktam kimenni a kertbe és napozni. Nem mintha ki tudnék menni.
- Sam én... - dadogott.
- Jaj, ne már Lou! Tudod, hogy már nem érdekel. - sóhajtottam, s egy bátorító mosolyt küldtem felé. - Jól vagyok. Tényleg.
- A nővérem vagy, csak aggódok érted.
- Tudom.
Csönd telepedett közénk, de nem az a kínos csönd, hanem amikor csak élvezzük a természet által nyújtott csodás dolgokat. A bozótból néha előbújó állatok riadtan figyeltek minket, némelyikük előrébb merészkedett, míg a többi csak a fejét dugta elő. Néhány mezei nyúl ugrabugrált, fülét hegyezte és amint valami neszt hallott rögtön tovább szökdécselt. A pillangók előszeretettel szálltak le a székemre vagy Louék takarójára, míg ő maga pitypangokat tépkedve töltötte el az idejét, amit egy erős levegővétellel el is fújt.
- Mit akarsz tenni a fiúval?
Fejemet oldalra biccentettem, hiszen tudta nagyon jól, hogy erre inkább egy vállrándítás lenne a válaszom, ha képes lennék rá.
- Megrontani nem fogom, ne aggódj. Nem is lennék rá képes.
Összehúzott szemmel méregetett tovább, amit rosszalló fejcsóválása követett.
- Igazándiból még nem tudom. Szeretném, ha értékelné a dolgokat és kicsit nyitottabb szemmel járná a világot.
- Úgy, mint te, amikor... - nyelt egyet, szavai belé ragadtak. Lou sosem volt képes végig mondani amit szeretett volna, mert szentül hitte, hogy ha a régi életemre céloz, akkor mélységes depresszióba esek.
- Amikor még nem voltam nyomorék. Igen, Lou.
- Nem vagy nyomorék, Sam. Mozgássérült. - javított ki.
- A nyomorék szépítve. Nem változtat semmin. Attól még, hogy azt mondod mozgássérült nem fogok két lábra pattanni és elfutni.
Fejét két válla közé ejtette, mindkét kezét az ölébe helyezte el és ujjait tördelni kezdte. Percekkel később szólalt csak meg.
- Ne haragudj, Sam. Csak nekem még mindig... - suttogott. - furcsa így látni téged. Tudom, hogy azt mondtad semmi bajod, minden rendben van veled, de az isten áldjon meg a húgod vagyok! Régen minden mozdulatodat csodáltam. Olyan akartam lenni, mint te. Merész, bevállalós és őrült. Azt hittük anyuékkal, hogy az egyik ugrásod során következhet be ilyen, vagy valamelyik vakmerő ötleted miatt. Erre...
- Ne akard, hogy elbőgjem magamat, te bolond nőszemély!
Ujjait arcához kapta, lassan söpörte le róla a kibuggyanó könnycseppeket. Nagyokat fújtatott, majd arcán ismét ott ékeskedett azaz igazi Lous mosoly.
- Szóval a fiú.
- Nyár végén megy haza és addigra szeretném elérni, hogy egymásra találjanak az édesanyjával. Van valami ..., ami miatt annyira távol van tőle.
- Én is észrevettem, hogy ha nincs oka rá, akkor nem nagyon beszédes Anne-vel. Szóval a terved az, hogy egy új Harry-t kovácsolj, mire vissza tér...hova is?
- Angliába.
- Angliába. - biccentett.
Pontosan ez volt az... a feladatom. Még ha ő még nem is tudta, de minden olyan dologgal, amit ellene teszek, az pont érte van. Rájön, hogy mindennek van miértje, s a rossz dolgoknak jó oldala. Ezt, azt hiszem én tudom a legjobban, mert annak ellenére, hogy egy székbe kényszerültem, ahol csak ülök tehetetlenül még élvezem az életet, s azok apró dolgait. A végén talán tényleg sikerül a tervem, de addig is még hosszú...nagyon hosszú út áll előttünk.

ÖTÖDIK FEJEZET

Üdvözletem földlakók! 

Tudom kissé "pofátlanság" csak így megjelenni ennyi idő után csak így..ilyen váratlanul megjelenni, de.. erőt vettem magamon, hogy pontot tegyek a dolgok végére. Nem tudom vagytok-e még, egyáltalán kíváncsiak vagytok a történet végére, de biz isten, hogy befejezem. Ha addig élek is! :) 

Szóval csapjunk is bele a lecsóba! 

Sok-sok puszi és bocsánat! 

Susan :*

Hasznavehetetlen technika

"Szép arc. Fantasztikus test. Rémes modor. A helyes fiúk szentháromsága."

Harry Styles

   Az a kék szempár, szőke haj és vigyori arc rá hasonlított. Ha nem látom Sammel szemben ülő nőt, fel sem merül bennem, hogy nem az ő lánya. Ugyan az a közvetlenség és kedvesség, pedig még csak most látott először. Apró lábait gyorsan szedte, míg vékonyka hangján édesen magyarázott minden egyes festménynél megállva. Büszkén, csilló szemmel mutogatott szabad kezével a műveknél, hogy Sam mikor, miért és miről festette. Óráknak tűnő perceket álltunk ott, míg ő szemöldökét összevonva mérte fel alaposan újra és újra az adott festményt. Elmondása szerint van egy nővére, Lisa, aki mindig elkobozza tőle a festményét, amit Sam festett neki. Így, mivel Sam néninek most fáj a keze választhat egyet azok közül, amiket a legjobban szeret. Türelmesen és élvezettel hallgattam a kislányt, aki elmesélte, hogy csak ritkán tud találkozni a keresztanyjával, mert sokszor nagyon fáradt a gyógyszerek miatt. A folyosó végére értünk, ahol egy ajtó állt csukva, elrejtve előlünk ami mögötte rejlik. Lux karjait felém nyújtva kéredzkedett fel, fejét a mellkasomra hajtotta, míg ujjaival a tetoválásaimat rajzolta körbe. 

- Nekem anyu sosem engedi, hogy ilyeneket rajzoljak magamra. - panaszkodott, amire egy apró kacaj hagyta el a számat. Lux kikerekedett szemmel tolta hátrébb magát, míg én erősen tartottam karjaim biztonságában. 

- Nagyon jól teszi anyukád, hogy nem engedi. Nem tesz jót a bőrödnek, ha összefirkálod. 

- De a te mamád miért engedte meg? 

- Tudod ...az én mamám sem örült, hogy elcsúfítottam a bőrömet, de beletörődött, hogy már felnőttem és a saját akaratom szerint élek. Sok ember csinálja ezt, amikor olyan korban van mint én. - ajkamat a fejére nyomtam, majd kicsit meglökve helyzetet változtattam a fogásán. 

- Sam néninek is van egy rajza, ami a bőrén van. - kuncogott. - Még sosem láttam teljesen, mert anyu azt mondta, hogy ha nagyobb leszek akkor megnézhetem. Csak a keresztanyu úgy nevezi, hogy tetoválás.
Bólintottam egyet egy mosollyal az arcomon. Kezemben a kislánnyal viszont nem tudtam tovább várni. Lábaimnak nem én parancsoltam többé, maguktól mentek előre az ajtó felé, s a szabad kezem követte őket. Már a kilincs lenyomására készültem, amikor anyám hangjára lettem figyelmes. Lux leimádkozta magát az ölemből, addig-addig fészkelődött, majd anyám irányába el is tűnt.
- Mit csinálsz, kisfiam? - hangja korholt és magam előtt láttam karjait, amik össze vannak fűzve mellkasa előtt. Mindig ezt csinálta, amikor rosszat tettem vagy ideges volt. És lássuk be... ez eléggé gyakran előfordult a mi családunkban.
Nagyot sóhajtottam, elengedtem a kilincset és felé fordultam immáron komor arccal. - Csak megszerettem volna nézni a szobát.
- Oda nem szabad bemenni, értetted?
Biccentettem.
- Most pedig gyere, feladatom van számodra. - hátat fordított.
- Feladatod?
- Igen, le kell nyírnod a füvet a kertben.
És ezzel otthagyott egymagamban a gondolataimmal együtt. Csak figyeltem és azt latolgattam magamban, hogy vajon mi lehet az ajtó mögött, ami miatt tilos a belépés? Felnőtt újságok? Gyerekek? Netán tán hullák?
   A legnagyobb melegben küldött ki füvet nyírni. Hát miért is ne? Fiatal még, simán bírja! A fenéket! Legszívesebben dühöngve vágtam volna a földhöz azt a nyomorult fűnyírót, aminek minden percben volt valami átkozott baja. Leállt, beakadt, vagy éppen nekitolta magát egy apró kavicsos buckának. Na jó ...azt hiszem az utóbbiról én tehetek, de nem bírtam tovább a homlokomon csüngő verejtékcseppeket, amik idegesítettek. Pólómat levetettem és a nadrágom hátsó zsebébe tűrtem. A nap hétágra sütött, egy felhő sem volt az égen. Úgy éreztem magamat, mint egy csirke érezhette magát a kétszáz fokos sütőben. Hajamat egy kendővel kötöttem fel, hogy ne lógjon folyamatosan a szemembe. Melegem volt, efelől nem volt semmi kétség. És ha nem volt ez elég gond nekem, akkor meg sem említem a verandán árnyékba meghúzódó lányokat, akik sasszemmel figyelték a munkámat. Akármennyire igyekeztem és siettem, nem haladtam az a fránya pázsit nem akart fogyni, sőt.. úgy tűnt mintha amint levágtam vissza is nőtt volna.
- Héé, Harold. - Sam hangja a mai nap végére már-már idegesítően csengett, s átkoztam anyámat amiért kihozta őt az unalmas szobájából. - Azt hiszem ott kihagytál egy kicsit.
A többiek kacagtak, jókedvűen szürcsölgették a jeges teájukat. Hallásom még sosem volt ilyen kifinomult, éles, de sokkal jobban érzékeltem a pohárhoz koccanó jégkockákat, mint eddig bármikor is. A fűnyírót leállítottam, a pólómat kihúztam a zsebemből és letöröltem vele izzadt arcomat, majd a lányok felé hajítottam. Szemem komor volt, villámokat szórhattam a szőkeség felé - aki anyám munkaadója volt - és próbáltam elfelejteni, hogy egy rohadt székben ül.
- Tudja mit? - vicsorogtam. - Akkor nyírja le maga a rohadt füvét, ha ennyire baja van a technikámmal!
Anyám arcáról lefagyott a mosoly, s mielőtt szólhatott volna Sam megállította.
- Ez a bajod, Harold. - rázta meg a fejét. - Nincs semmiféle technikád csak össze vissza tologatott azt a csotrogányt. Viszont szívesen lenyírom, ha erre a tragacsra kifejlesztesz nekem egy fűnyírót.
Most komolyan rám kacsintott? Ha nem lettem volna ennyire dühös, s az arcom nem lett volna olyan feszült, hogy mozdulni tudjon esküszöm tátott szájjal mustráltam volna tovább őt.
- Pihenj egy kicsit és igyál egy jeges teát. Vagy sört kérsz? - szemöldökét összehúzta, szája egyenes vonalba ment át, de tisztán láttam, hogy küzd a nevetés ellen. - Egyáltalán ihatsz már sört? - mosolygott. - Anne ihat már sört a fiad?
Betelt a pohár. Horkantottam egyet, majd amilyen gyorsan és erősen csak tudtam meghúztam a fűnyíró zsinórját. Próbáltam csak a kaszaboló hangra koncentrálni, de a lányok nevetése valamilyen oknál fogva áttört a kis falon és élesen hatolt be az elmémbe. Istenemre esküszöm, hogy minden fűszálra alaposan figyeltem, hogy ki ne hagyjam, esetleg nehogy egy milliméterrel kisebb legyen mint a többi. Már csak azért is megmutatom annak a nőszemélynek, hogy van technikám. Óó, bizony ám, hogy van. Majd megtudja, hogy milyen fából is faragtak, de akkor garantálom, hogy nem fog nevetni. Mert a végén éppen, hogy én leszek az, aki nevetni fog, s nem ő.
   Tökéletesre nyírtam a füvet. Ők nem ezt mondták, én viszont tudtam, hogy ennél jobb teljesítményt senki sem nyújtana neki. Trappolva haladtam el mellettük, még arra sem vettem a fáradtságot, hogy felvegyem a földön heverő pólómat. Úgy kell nekik, majd felveszik, ha akarják engem ugyan nem zavar az a szaros póló! A szobámba siettem és olyan hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, hogy még az ablakok is belerezzentek. Örültem volna, ha kitörik, de valószínű anyám pálcát tört volna a hátamon, mert tiszteletlen vagyok a ház úrnőjével. Kényelmesen lezuhanyoztam, percekig folyattam magamra a hideg vizet, viszont a nap végére, amikor már a nap is eltűnt a makulátlan kék égboltról s helyébe a hold lépett kezdtem érezni, hogy semmilyen pozícióban nem vagyok képes feküdni. Egy ideig ülő állapotban voltam, sétáltam a szobában, míg próbáltam figyelmen kívül hagyni korgó hasamat. Nos ...nem mentem vacsorázni, mert szinte biztos voltam benne, hogy Samantha még az evési technikámba is belekötne. Hallottam a fülembe csengeni ki nem mondott szavait. Harold - itt tartott volna egy kis szünetet csakhogy fokozza a dühömet - ...azt a húst nem jobbról haladva kell vágni, hanem balról. De ugyan honnan is tudhatnád, ha a füvet sem tudod  normálisan lenyírni? Azt hiszem eddig észre sem vettem, hogy van pár ...rossz szokásom. Például ide tartozik a fogcsikorgatás.
- Harry, bejöhetek? - apró kopogtatás hallatszott az ajtó túlsó feléről, se anyám se Sam hangja nem volt ismerős, így csak arra tudtam gondolni, hogy Louise az a kislányával.
- Be. - mormogtam.
- Reméltem, hogy még nem alszol. - mosolygott, a kezében tartott tálcát az ágyra helyezte el. - Sam küldi. - somolygott. - Ezzel együtt. Gondolta, hogy szükséged lesz rá, tekintettel lévén annak, hogy egész délután a füvet nyírtad a tűző napon.
Egy kis fúvós flakont dobott az ágyra, ami majdnem a földön kötött ki. Apró köszönöm félét suttogtam résnyire nyitott ajkaim közül, karjaimat összefontam mellkasom előtt várva arra, hogy szándékozik-e még valamit mondani.
-  Figyelj, Harry. - sóhajtott, hátát az ajtókeretnek támasztotta meg. - Gondolom most azt hiszed, hogy a nővérem egy szemétláda azért, amiért úgy viselkedett veled délután, de mindig van miértje a dolgoknak. Ha hiszed ha nem remek emberismerő.
- Hát persze, hogy remek emberismerő - erőltetetten felnevettem. - az elejétől kezdve tudta, hogy rossz a fűnyírói technikám. Vagy pardon... - emeltem fel a mutatóujjamat. - nincs is olyanom.
- Nem erre gondoltam, de lássuk be, hogy a lányom is hamarabb lenyírta volna azt a szerencsétlen füvet. Ráadásul az imádott fréziáit is kiiktattad az élők sorából.
- Még valami, hogy ennél is jobban szarul érezzem magamat itt a semmi közepén?
- Ne haragudj. - ráncba borult homloka és komoly hangszíne azt sugallta komolyan gondolja. - Csak mindezzel arra akartam célozni, hogy talán a nővérem csak szeretné felnyitni a szemedet.
Horkantottam. - Mégis mi köze a fűnyíráshoz ahhoz, hogy felnyíljon a szemem? Én nyitott szemmel járok..
- Erre majd magadtól rájössz.. - apró mosoly játszott szája szélén, majd órájára esett a tekintete. - Sam... nos Ő, tényleg jó ember, Harry. Mindent előbb észrevesz, mint bárki más, mint az, akiről szó van.
Belefájdult a fejem, szemeim a napégés utáni sprét szuggerálták. Nem értettem semmit, ami Sammel kapcsolatos. Semmi baj sincs velem és az életemmel. Akkor ő mégis mi jogon méreget engem? Honnan a fenéből tudná, hogy mi is a bajom pontosan? Itt telt be végleg a pohár. Fel akarja nyitni a szemem? Hát lássuk.. Állok elébe!