2015. január 3., szombat

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Bűntudat


"Amíg mélyen benne vagy valamiben , sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá , hogy mit kellett volna mondanod vagy tenne."

Samantha Morgan
[ zene ]
   A húgom gyűlölte a férjemet. A volt férjemet. Adammel minden rendben volt egészen addig, amíg be nem ütött a ménkű. Az elkerülhetetlenség. Vannak dolgok, amiket az emberek csak úgy szimplán nem értenek meg. Hiába magyarázod el nekik, nincsenek a helyedben, hogy érzékeljék; tényleg elcseszetté vált mindened. Az életed, a kapcsolataid és a házasságod. Éppen ezért már nem magyarázok. Nem értenék meg, felesleges energia valakinek olyat taglalni, amit nem érez át. Lou sem tudott mindent. És ő nem azért, mert nem értette volna meg. Hanem mert védtem. Egy baleset az ember, úgy, ahogy a család életében is borzalmas. Nem csak annak, aki átéli, hanem annak is, aki az átélt személlyel végigszenvedi. Legyen itt szó akár egy kéztörésről vagy éppen lábtörésről, repülőszerencsétlenség, autóbaleset és még folytathatnám hosszú sorban. Egyik sem különbözik a másiktól. A fájdalmat a baleset súlyosságában méred. És az én fájdalmam akkoriban mérhetetlen volt. Ami így visszagondolva csak egy felnagyított kép. Elfogadni a tudatott, hogy többé nem járhatsz, csinálhatsz dolgokat egyedül valahogy feldolgozhatatlannak tűnt. Még normálisan öngyilkos sem lehet az ember, mert ugyan mivel? Gyorsan hajtani sem lehetett a motoros székemmel, így kétségbeesetten figyeltem az adódó lehetőségeket. Úgy vélem ilyenkor az emberek tudatukon kívül, vagy tudatuknál lévén, de eltolják az embereket maguk mellől. Mert rossz elfogadni a tényt, hogy mozgássérült vagy. Hogy rá vagy szorulva az emberek segítségére. És nálam ez volt az alapvető probléma. Elfogadni az új Samantha-t. 
- Hol jársz Samy? - Adam puha érintése riasztott vissza. Hatalmas keze arcélemen simított végig, amit egy apró mosollyal fogadtam. 
Fájdalmas volt. 
Még mindig gyötrelmesen szerettem. 
De fájdalmasabb volt látni a szemében a csillogást, a szerelmet. Amit még mindig nem sikerült kioltanom, annak ellenére sem, hogy újra nősült. 
- Itt-ott. - sóhajtottam. - Emlékszel, amikor Miamiban végre engedted, hogy én vezessem a motort helyetted? 
- Az volt az első és utolsó. - nevetett, a zöld lámpa láttán a gázra lépett. - Olyan gyorsan hajtottál, hogy azt hittem menten odacsinálok. A húgod nem viccelt, amikor figyelmeztetett, hogy veszélyes vagy olyankor. 
- Semmi veszélyes nincs abban, hogy olyan sebességgel megyek, ami megengedett; ellenben veled, aki egy 70-es táblánál alig döcögött hússzal.
- Baby. - sóhajtott, szája mosolyra kerekedett. - Törékeny csomagot szállítottam magam mögött, nem róhatod fel nekem csakis azért, mert féltem valami bajod lesz.
- Tudom. - suttogtam, fejemet lehajtottam, hogy ne kelljen áthatóan kék szemébe látni, ami mindent megfejt. - Te mindig a legjobbat akartad nekem.
- Már, amikor engedted, hogy a legjobbat adjam neked.
- Erről már kár vitázni, Adam. Ami történt az megtörtént, nem lehet rajta változtatni semmit. Hiába szeretnéd te, én vagy bárki más.
- Igazad van. - lassított, ahogy az utcámba ért. - Nem lehet a múlton változtatni, de a jövőn igen. Szeretném, ha nem csinálnál ilyen meggondolatlanságot, mint most. Ami a kórházhoz vezetett. Szeretném, ha egyből.. értesítenétek, ha baj van.
Tekintetemmel a kinti tájat mustráltam, s az egyre közeledő házamat.
- Ez nem kívánság műsor, hiszen bármikor beteg lehetek. Most rátett egy lapáttal az idő, de dönthet úgy egyszer csak a szervezetem, hogy most fellázad.
- Rendben, felfogtam. - parkolt le a feljárón, a motort leállította, de ennek ellenére meg sem moccant. Előttünk két terepjáró állt, ami felett szinte villogó táblák jelezték, hogy vendégeim visszatértek a nyaralásból. - De ennek ellenére még mindig szeretném, ha értesítenétek.
Óvatosan fordítottam felé a fejem. Szemeimet lehunytam, majd felnyitottam. Felvettem már jól megszokott álarcomat, amit az évek múltán sikerült úgy, ahogy tökéletesre csiszolni.
- Az, hogy te mit szeretnél már nem lényeges, Adam. Családod van, feleséged és gyerekeid.
- Már hogy ne lenne lényeges, Sammy?  - rivallt rám, idegesen csapott egy nagyot a kormányra, ami hangos dudaszóban ellenkezett. - Azért, mert... - nyelt nagyot, frusztráltan túrt bele szőke hajába. - családom van, még lehetek az életed részese.
Mély levegőt vettem, tekintetem elfordítottam.
- Lehetnél, de én nem akarom, hogy közöd legyen hozzám. Legalábbis nem jobban, mint most van.
- Magadnak talán hazudhatsz, de nekem nem. Még mindig ugyan olyan őrjítően szeretsz és vágysz rám, mint régen. Nem tudsz átverni, Samantha, túl jól ismerlek ahhoz.
Csak figyeltem őt, ahogy kiszáll, becsapja maga mögött az ajtót és az én oldalamhoz igyekszik. Láttam a szemét.. az elkeseredettséget, a reményt, az igyekvést és azt az izgató, hatalmas szerelmet, amit az elejétől fogva láttam csillogni. Pontosan ugyanazt a csillogást, ami az én szememben is fellelhető volt. A székemben ülve vártam, hogy lezárja a kocsit, s amint ez megvolt elindult velem az ajtó felé. Mind a ketten tudtuk, hogy ismét megváltozott valami. A könnyed beszélgetésnek, örömnek, s jókedvnek már hűlt helye sem volt.
- Mit tettél vele? - homályosan észleltem, hogy valaki rohan felém. A hangjából ítélve húgom dühösebbik éne. Körbe pillantva észleltem, hogy mindenki felénk kapta a fejét. Anne, Robin, Harry és.. egy számomra még ismeretlen fiatalember. Igyekeztem.. tényleg igyekeztem valamiféle mosolyt küldeni feléjük, de arcukból ítélve ez nem sikerült.
- Semmit. - Adam hangja szinte hallhatatlan volt a nagy csöndben. Félt...vagyis inkább tartott a testvéremtől.
- Hiszen sír! - ordított. - Te.utolsó.aljas.rohadék. - mögöttem voltak, de tisztán hallottam Lou öklének csapását Adam mellkasán. - Miért nem tudod végre elengedni őt? Nem látod, hogy csak...
- Elég legyen, Louise! - fordultam meg a székemmel. - Belement egy bogár a szemembe. - itt bizonyára véve vállat rántottam volna, ha engedelmeskedtek volna az izmaim. - És végtag hiányába nem tudtam kipiszkálni.
Lou csípőre tett kézzel és könnyes szemmel lépett egyet hátrébb, de még így is köztem és Adam között volt.
- Hazudsz. - oly természetesen jelentette ki, mintha napszinten tenném. - Egyáltalán hol a fenébe voltál... vele? - az utolsó szavát undorodva ejtette ki.
- Elvitt egy autóversenyre.
Ott. Akkor. Abban a percben átkoztam magam és az őszinte számat. Láttam Lou arca miként változik át vörösből hófehérré, miként nyílik szét telt ajka a csodálkozástól és fogadni mertem volna, hogy a haja elkezdett dühében felfele állni.
- Te tényleg agyatlan vagy. Eddig is tudtam, hogy van valami veled, de hogy ennyire hülye...
- Lou! - hangom csattant. - Adam itthon akart maradni, én vetettem fel az ötletet, hogy menjünk el a versenyre. Tudod, hogy egy ingyen jegynek sosem tudtam ellenállni.
- Hagyd, Sammy. - ajkával egy röpke csókot hintett ajkamra. Csakúgy meglepett engem is, mint mindenki mást a szobában.
- A feleséged ehhez mit szól, seggfej? - indult meg felém Lou, Adam az ajtó irányába lépkedett.
- Viszlát, örvendtem a találkozásnak. - ajkán ideges mosollyal fordult meg, majd az ajtónál megtántorodva nézett hátra a válla felett. Csend honolt az egész lakásban, esküszöm még a légy zümmögését is lehetett hallani.
- Ja, és Lou! Azért nem tudom őt elengedni, mert teljes szívemből szeretem. - tekintetét az enyémbe fúrta, kék szeme elpusztított, ugyan úgy, mint az ezek után kiejtett szavai. - addig, amíg a halál el nem választ.
- Szereted? - erőltetetten felnevetett mögöttem a testvérem. - Hiszen a legnagyobb szarban hagytad magára. Ez aztán a szeretett, Adam.
- Az emberek olykor védekező mechanizmusba kapcsolnak, és azt teszik, amiről úgy vélik, hogy a másiknak jó. Igazam van, Sammy? - szemöldöke felszaladt, míg egy percre sem szakította el tekintetét az enyémtől. - Hibáztam, Louise. Nagyon is tisztában vagyok a hibámmal, de az emberek a hibáikból tanulnak. De ha megnyugtat, akkor elmondom neked, hogy ha tehetném és visszacsinálhatnám, akkor teljesen másképp cselekednék.
Percekig figyeltem Adam egykori helyét. Éreztem szavainak súlyát és tisztában volt azzal, hogy mit tettem, nem lehettem önző. Az Ő érdekeit kellett, hogy nézzem.
Arcomra mosolyt erőltetve gurultam a társaság felé, Lou óvatos léptekkel haladt mellettem.
- Sziasztok. - daloltam, s csak imádkozni tudtam, hogy a hangom ne árulja el milyen mocskosul érzem magam. - Nocsak, nocsak. Téged is lehet látni Harry? És a melletted ülő fiatalember nem más, mint...
Be sem tudtam fejezni a kérdésemet. A kék szemű, barna hajú, csíkos pólót viselő fiú felém szalad és térdre ereszkedvén apró csókot lehelt bal kezemre.
- Louis Tomlinson, asszonyom. Örvendek a találkozásnak, már rengeteg jó dolgot hallottam Önről! És egyben szeretném még megköszönni a meghívást és, hogy megszállhatok itt.
- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatomat és a barátoddal tartottál, Louis. - apró mosolyt küldtem felé, ami tényleg teljes szívből jött. - És kérlek, tegeződjünk. Samantha vagyok, de hívhatsz nyugodtan Samnek is.
- Rendben, akkor... - felállva megvakart a tarkóját, majd kisfiús mosolyával ajándékozott meg. - Szia, Sam.
- Minden rendben volt a nyaralás során? - tekintetem körbe vándorolt, Harry színe sokkal barnább lett, mint legutóbb volt. Őszintén..tetszett a látványa, hiányzott már ez a morcos, dacos kamasz, aki próbálja megvalósítani a megvalósíthatatlant. Haragudni az anyjára.
- Remek időnk volt. - szólalt meg Anne oldalán Robin. - Kár, hogy nem tarthattál velünk Sam.
- Sajnálom. - sóhajtottam. - Az orvosok néha rohadt makacsok tudnak lenni. Újraindították a rendszert és most már a régi vagyok, új operációs rendszerrel. - Louis volt az egyetlen, aki nevetni mert szegényesre sikerült viccemen. Az egyetlen élő személy a szobában, akiben még volt vidámság. Mert a többiekből - Harry-t kivéve - akaratom ellenére, de kiöltem.
- Csodálatosan nézel ki, Sam. - bátortalan mosolyt villantott felém Robin.
- Köszönöm. - suttogtam. - Nem haragudnátok meg, ha én most lefeküdnék? Kicsit kifárasztott ez a nap.
- Nem, dehogy is. - felelték egyszerre, Lou már mögöttem is termet, kezét a kocsim két fogantyújára tette. - Jó éjt, Sam.
- Jó éjszakát. Á, Louis! - kék szempárom az ő kedves kékjével találkozott. - Majd a húgom megmutatja a szobádat.
- Már megmutatta, még egyszer köszönöm. Jó éjt, Sam.

*** 

   Néha rosszul ítéljük meg a helyzetünket és pont emiatt cselekszünk helytelenül. Elhamarkodottan. Próbáltam a baleset után erős lenni, bátor, merész, amilyen világ életemben voltam, de abban az időben ez valahogy nem ment. Elveszítettem mindent. Az életemet. És akkor.. akkoriban sokszor esdekeltem az Istenhez, hogy szabadítson meg a kíntól. A legrosszabb mégsem nekem volt, hanem Adamnek. Egy hatalmas óriás, hatalmas szívvel és még hatalmasabb szerelemmel. A tenyerén hordozott, de az én óriásom..
Ó, Adam!
Az én óriásom is tönkrement.
Összetört.
Lefekvés után mindig hallottam miként sírja magát álomba. Reggel sötét karikái köszöntöttek a szeme alatt, amelyek tisztán jelezték, hogy alig aludt valamit, s az utolsó, amit el sem tudtam viselni a túlzott törődése. Minden szisszenésemre ugrott.

- Ugye tudod, hogy szeretlek? - kérdezte elcsukló hangon, ujjai óvatosan futottak bele szőke tincseimbe. Már torkig voltam az óvatossággal. - Sammy? 
- A pokolba is már! - kiáltottam fel, fejemet oldalra fordítottam, hogy ne lásson. - Ne hívj Sammynek. Gyűlölöm. 
- Régen.. szeretted. - suttogta. - Szeretlek. 
- Régen, régen! Akkor még működtem, tudtam mozogni. Most pedig semmit sem bírok tenni a kibaszott segítségetek nélkül. Utálom ezt! 
- Tudom, kicsim, tudom! Mit tehetnék, hogy.. jobb legyen? 
- Ölj meg, Adam! - feleltem gondolkodás nélkül, szemem ismét összeforrt az övével. 

Akkor már hónapok teltek el. Tisztán emlékszem minden szavamra, amit neki szántam. Kegyetlen voltam, de nem bírtam elviselni a közelségét. Túl sok volt. Túlságosan emlékeztetett a régi életemre. Csak ő ezt... nem érzékelte. Akármit csináltam, akármit mondtam mellettem maradt és szeretet.

- ÖLJ.MEG! - mormogtam. 
- Butaságokat beszélsz. - rázta meg a fejét, homlokomra csókot nyomott. - Szereted az életedet.
- Jesszusom Adam! - erőltetetten felnevettem. - Tényleg ennyire hülye vagy? - sipítoztam, ő kitágult szemmel az ajtó felé hátrált. - A régi életemet szerettem, de ezt gyűlölöm, pont úgy, ahogy téged is! Utállak!
- Zaklatott vagy, Sammy. 
- Ne hívj így! - kiáltottam. - Nem vetted a célzásokat? Próbállak ellökni magamtól, de te fafejű vagy és nem veszed észre. A régi életemben volt helyed, de ebben nincs. 
- Minden olyan, mint régen. Szeretlek. 
- Semmi sem olyan. Nem tudlak megérinteni, basszus Adam még szeretkezni sem tudok veled! Tudod mi vár rád, ha velem maradsz? Pár év szenvedés, pelenkázás, huszonnégy órás megfigyelés. Te sem akarhatod ezt. 
- Az eskü. - motyogta a bajsza alatt. 
- Milyen eskü? 
- Míg a halál el nem választ. 
- Adam.. 
- Igen? - kérdezte félénken. 
- Már nem szeretlek és el fogok válni. Azt akarom, hogy költözz el, vegyél el egy nőt, aki tud úgy szeretni, ahogy kell és, aki képes megadni neked azt, amire szükséged van. Egy családra. Gyerekekre. 
- Ebbe nekem nincs is beleszólásom? - fejemet elfordítottam, hogy ne kelljen még jobban a szemébe hazudnom, s ekkor jelentek meg az első könnycseppek, amik halkan kúsztak végig orcámon. 
- Nincs. Döntöttem helyetted is, most pedig menj, lassan jön Louise. 
- Sam.. - suttogta megtörten. 
- Viszlát, Adam. 

Apró érintés futott végig az arcomon. Erre riadtam fel. A szemem kipattan s magam előtt láttam őt, Louis.
- Harry mi a fenét csináljunk? Ez normális?
Éreztem, hogy valami végigfolyik az arcomon, ajkam néma sikolyba fulladt. Sírnék?
- J-jól... - szipogtam, könnyeim megállíthatatlanul folytak lefelé. - Rendben vagyok.
- Hozok zsebkendőt. - felelte az ajtóban álló Harry.
- Mi történt? Úgy sikítottál mintha... valaki bántott volna.
- Sikítottam volna?
- Rossz álom? - kérdezte, ujjai óvatosan törölték le könnycseppjeimet.
- Nem. - feleltem, szemeimet egy pillanatra lehunytam, majd ismét a fiúra néztem. - Hanem a legrosszabb döntésem.