Samantha Morgan
 |
| [ zene ] |
Csípős, maró szag, éles fény és rohanó embereknek a talpa, ami olyan hangosan találkozik a padlóval akár egy csapat vágtató paripáé. A hangok tompán szöktek be a fülembe, míg valami kellemes érzés végleg el nem ködösítette teljesen az elmémet.
Sokszor figyelmeztettek, hogy veszélyes, amit művelek és egyszer bizony bajom lesz belőle. Az életeddel játszol, Sam. Ha magadra nem gondolsz, akkor gondolj ránk! Édesanyám állandóan ezt szajkózta, de sosem hittem, hogy valami hiba csúszna a számításaimba. Lehetetlen, hogy én, Samantha Morgan megsérüljek, hiszen egész életem arról szólt, hogy olyan dolgokat csináltam, amit egy átlagos ember holt biztos nem tenne meg. De ezt szerettem, ez életem volt mindig is.
- Elveszítjük. - kiáltotta egy hang. - Töltés. Hátrébb!
A cipők koppanása és a szöszmötölés nem lassult, sőt... ha lehetett még hangosabban csendült fel. Szemeim csukva voltak, szemhéjaim nehezek, fáradtak és megviseltek. De még rajtuk keresztül is láttam az éles fényeket. Mások voltak, mint eddig. Gyönyörűek... sokkal jobban vonzottak magukhoz, mint bármi más eddig. Aztán egyszer csak eltűntek, s visszatértek az apró lábak, amik már nyugodtabban sürögtek körülöttem.
Amikor élet és halál között van az ember akkor aztán van ideje gondolkodni, hogy mit cseszett el az élete során. És többek között arra is rájössz, hogy miket szalasztottál el. Fekszel, és hiába próbálsz szólni, felkelni vagy csekély jelét is adni annak, hogy még itt vagy, nem mentél el, nem megy. Próbáltam! De azt hiszem a próbálkozás maga már kifárasztott. Hallgattam őket, néha valamilyen módon láttam is, ahogy mellettem ül édesanyám megrökönyödött állapotában, miközben a húgom mellett kéne lennie.
- Mi van a lányommal?
- Mrs. Morgan a lánya ... - kezdett bele egy női hang.
- Nehogy azt mondja, hogy a feleségem javuló tendenciát mutat, mert már egy kicseszett hónapja ezt mondják és semmi jele annak, hogy ébren lenne.
- Kérem Mr. Carter... ezzel nem segít a feleségén.
- Azzal sem segít, hogy teletömi a fejünket a hazugságokkal. Jó lenne, ha végre nem beszélnének félre, hanem egyenesen megmondanák, hogy mikor fog felébredni.
Láttam magam előtt Adam feszült állkapcsát, amit most többnapos borosta fedett. Egyszerűen imádtam, amikor hanyag módjára magán hagyta a szőrzetét. Noha mindig lenyirbálta magáról, én próbáltam ellenezni. Most viszont a beesett, karikás szeme, amit fátyol takart aggodalomra adott okot. Még sosem láttam így, ilyen meggyötörtnek és fáradtnak. Szőke haja megnőtt, rendezetlenül omlott homlokára. Inge gyűrött volt, nadrágja is látott már szebb napokat.
- A feleségét többször is újra kellett éleszteni, uram. Erős nő, viszont...
- Ezzel mire akar célozni? - mormogta - Erős nő... a legmerészebb, legostobább nőszemély, akit valaha is ismertem!
- Mr. Carter és Mrs. Morgan... - a nő egy kövéret sóhajtott mielőtt elhagyta száját az a mondat, amit képtelen voltam feldolgozni. - Samantha nem biztos, hogy valaha is fel fog ébredni. Az állapota javulást mutat, de a sérüléseit nem biztos, hogy a teste és az agya képes lesz feldolgozni.
Anyám arcát könnyek száza borította el, amik szép lassan folydogáltak ki a szeméből, ujjait az ágyamon pihentetve tördelte, míg én...csak feküdtem ott számban és orromban csövekkel, kezeimben infúzióval és mindenféle folttal, amik a testemet csúfították el. Szőke hajam fakó volt, akárcsak az arcom, aminek barnasága már csak a múlt emléke.
- Tudja mit doktornő? - Adam egy lépést tett a doktornő felé, kezeimmel átöleltem most megfeszült kezét. Semmit sem érzékelt belőle. - Maga és ez az egész átkozott kórház menjen a fenébe!
Akkor láttam utoljára Adamet. Akkor voltam utoljára kint a testemből. Fura, ugye? Én sem hittem benne, hogy képes a lélek csak úgy ide-oda rohangálni, mint egy félőrült. Az életemre gondoltam... lepergett előttem az összes emlékem, de mégis egy valamit sajnáltam, s sikítani tudtam volna, hogy hallják meg mennyire bánom, hogy elkéstem. Minden percben fohászkodtam az úrnak, hogy legyen csak egy rossz álom, de, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok valahogy minden olyan valóságosnak tűnt.. S bocsánatért esedeztem a húgomnak azért ..., mert elkéstem a keresztlányom születéséről. És azért, mert kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is felébredek.
- Elveszítjük. - kiáltotta egy hang. - Töltés. Hátrébb!
A cipők koppanása és a szöszmötölés nem lassult, sőt... ha lehetett még hangosabban csendült fel. Szemeim csukva voltak, szemhéjaim nehezek, fáradtak és megviseltek. De még rajtuk keresztül is láttam az éles fényeket. Mások voltak, mint eddig. Gyönyörűek... sokkal jobban vonzottak magukhoz, mint bármi más eddig. Aztán egyszer csak eltűntek, s visszatértek az apró lábak, amik már nyugodtabban sürögtek körülöttem.
Amikor élet és halál között van az ember akkor aztán van ideje gondolkodni, hogy mit cseszett el az élete során. És többek között arra is rájössz, hogy miket szalasztottál el. Fekszel, és hiába próbálsz szólni, felkelni vagy csekély jelét is adni annak, hogy még itt vagy, nem mentél el, nem megy. Próbáltam! De azt hiszem a próbálkozás maga már kifárasztott. Hallgattam őket, néha valamilyen módon láttam is, ahogy mellettem ül édesanyám megrökönyödött állapotában, miközben a húgom mellett kéne lennie.
- Mi van a lányommal?
- Mrs. Morgan a lánya ... - kezdett bele egy női hang.
- Nehogy azt mondja, hogy a feleségem javuló tendenciát mutat, mert már egy kicseszett hónapja ezt mondják és semmi jele annak, hogy ébren lenne.
- Kérem Mr. Carter... ezzel nem segít a feleségén.
- Azzal sem segít, hogy teletömi a fejünket a hazugságokkal. Jó lenne, ha végre nem beszélnének félre, hanem egyenesen megmondanák, hogy mikor fog felébredni.
Láttam magam előtt Adam feszült állkapcsát, amit most többnapos borosta fedett. Egyszerűen imádtam, amikor hanyag módjára magán hagyta a szőrzetét. Noha mindig lenyirbálta magáról, én próbáltam ellenezni. Most viszont a beesett, karikás szeme, amit fátyol takart aggodalomra adott okot. Még sosem láttam így, ilyen meggyötörtnek és fáradtnak. Szőke haja megnőtt, rendezetlenül omlott homlokára. Inge gyűrött volt, nadrágja is látott már szebb napokat.
- A feleségét többször is újra kellett éleszteni, uram. Erős nő, viszont...
- Ezzel mire akar célozni? - mormogta - Erős nő... a legmerészebb, legostobább nőszemély, akit valaha is ismertem!
- Mr. Carter és Mrs. Morgan... - a nő egy kövéret sóhajtott mielőtt elhagyta száját az a mondat, amit képtelen voltam feldolgozni. - Samantha nem biztos, hogy valaha is fel fog ébredni. Az állapota javulást mutat, de a sérüléseit nem biztos, hogy a teste és az agya képes lesz feldolgozni.
Anyám arcát könnyek száza borította el, amik szép lassan folydogáltak ki a szeméből, ujjait az ágyamon pihentetve tördelte, míg én...csak feküdtem ott számban és orromban csövekkel, kezeimben infúzióval és mindenféle folttal, amik a testemet csúfították el. Szőke hajam fakó volt, akárcsak az arcom, aminek barnasága már csak a múlt emléke.
- Tudja mit doktornő? - Adam egy lépést tett a doktornő felé, kezeimmel átöleltem most megfeszült kezét. Semmit sem érzékelt belőle. - Maga és ez az egész átkozott kórház menjen a fenébe!
Akkor láttam utoljára Adamet. Akkor voltam utoljára kint a testemből. Fura, ugye? Én sem hittem benne, hogy képes a lélek csak úgy ide-oda rohangálni, mint egy félőrült. Az életemre gondoltam... lepergett előttem az összes emlékem, de mégis egy valamit sajnáltam, s sikítani tudtam volna, hogy hallják meg mennyire bánom, hogy elkéstem. Minden percben fohászkodtam az úrnak, hogy legyen csak egy rossz álom, de, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok valahogy minden olyan valóságosnak tűnt.. S bocsánatért esedeztem a húgomnak azért ..., mert elkéstem a keresztlányom születéséről. És azért, mert kezdtem feladni a reményt, hogy valaha is felébredek.
